Repül a nehéz kő?

Milyen kár, hogy a kormányzati munkát nem egy nagy zenekarba szervezett csapat látja el. A zenekar csak akkor tud jól működni, ha tagjait tudás és nem tagsági könyv alapján választják ki. A zenekar csak akkor tud jól működni, ha minden tagja érti a dolgát, nem lóg ki a sorból, azt teszi, amit lehet, kell, s úgy, ahogy az elő van írva. Ha a kormányzati munkát egy nagy zenekar végezné, a karmester fejében rend lenne. Ismerné az előtte álló feladatokat, lehetőségeit, korlátait, nem integethetne másképpen belföldön, mint külföldön, s abban lenne érdekelt, hogy mindig jól szóljon a muzsika. A zenekari munka kottából folyik. A kotta megismerhető, nyilvános, olvasható, megérthető. A zenekarválasztás előtt a hallgatóság eldöntheti, hogy klasszikus vagy modern darabot szeretne hallgatni az elkövetkező években. Persze indulni lehet a választásokon improvizációval is, de ezt akkor meg kell vallani a hallgatóságnak. A zenekar munkája jól érzékelhető, minden oldalról megítélhető, a hamis hangok, szólamok felismerhetők. A zenekar munkájának sikere könnyen mérhető. A hangversenyteremben megjelentek száma akkor kétharmad, ha az ülőhelyek egyharmada maradt üresen. A kormányzati zenekar akkor szól igazán szépen, ha szólamait egy széles tömeget felölelő énekkar kíséri.

Kis hazánkban se énekkar, se zenekar. Egyetlen ember húzza a talpalávalót, hamisan, nagy elánnal és nagy bravúrral. Nagy bravúrral, mivel nemcsak a kormányhegedűt kezeli, hanem egyidejűleg suhogtatja azt az ostort is, amellyel szükség esetén a kormányzati szavalókórus lankadó, rosszul teljesítő tagját igazítja el, ha nem kapkodja elég szorgalmasan csülkeit vagy félrelép. Erre azonban ez idáig nemigen volt szükség. A kormányzati szavalókórus szorgalmas, kitartó, összetart. A kormányzati szavalókórus ugyanis fontos szerepet tölt be, elnyomja a hamis hangokat, s olyan hangzavart kelt, mintha éljenző tömeg kísérné a kormányzati kakofóniát. A kormányzati szavalókórus hazánk új uralkodó osztályának tagjaiból áll. Ennek a szavalókórusnak a tagjai jól felkészültek lélektelenségből, könyörtelenségből, közömbösségből, cinizmusból. A kormányzati szavalókórus tagjai felismerhetők, össze nem téveszthetők, mintha róluk szólna mindaz, amit az öreg Toldi utolsó üzenetként, végrendelet helyett hagyott a királyra: „Szeresd a magyart, de ne faragd le – szóla, / Erejét, formáját, durva kérgét róla: / Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják? / Nehezebb eltörni a faragatlan fát.” Napjaink uralkodója mindent megtesz annak érdekében, hogy teljesítse ezt a kívánságot. Az őt körülvevők, a nevében, helyette, érdekében szólók kellően faragatlanok, jól felmondják a hivatalos szöveget, lepattannak róluk a tények és az érvek.

Meddig mehet ez a történet? Erre ma nehéz megadni a választ. Hiszen a fiatal Toldi is csak tűrte a bosszantást, amikor bátyja szolganépe dárdával körbehajigálta. Tűrte, ameddig tűrhette, egészen pontosan addig, ameddig egy dárda nem érte a válla csontját. Napjainkban is adott minden szereplő. Igaz, más néven lépnek fel a színpadra, de mindenki felismerhető. A dárdákat a törvények helyettesítik. A törvények, amelyek elzárják a tanuláshoz vezető utat, amelyek éhhalálra ítélik a rokkantakat, amelyek újabb és újabb akadályt gördítenek a nép egyszerű fiai elé, amelyek nem kímélik a gyermekeket, az öregeket, amelyek megaláznak, tönkretesznek. Nem javítja a tűrőképességet az sem, hogy a kormányzati szavalókórus hangja egyre többször képtelen túlharsogni a leleplezett kormányzati stiklik csikorgó hangjait.

Hogy melyik törvénydárda ér kulcscsontot és mikor? Hogy mi tölti be a kulcscsont szerepét? Hogy sokáig kitart-e a türelem, vagy holnapra elfogy? Ki tudja? A kérdésekre nincs válasz. Annyi bizonyos, nem lenne jó, ha folytatódna a vers, s Toldi kezéből a nehéz kő berepülne a bosszantók közé. Ahhoz, hogy ez ne történjen meg, abba kellene hagyni a palánk döngetését!