Igazság a Piavénál

Érdeklődéssel olvastam Tibori Szabó Zoltán Keresztény magyarok vitája című szövegét (ÉS, 2013/50., dec. 13.). A szerző holokauszttal kapcsolatos állításaival egyetértek. Azonban amit az I. világháborúról ír, vitára késztet.  Íme: „Mi a fenét kerestünk mi a Piavénál? (...) az 1,1 millió magyar több mint háromnegyede a mindenkori nemzeti határokon kívül esett el. (...) nem honvédő háborút vívtunk, hanem katonai agresszió résztvevői voltunk.”  Nos, a II. világháború esete erkölcsi szempontból egyszerűbb. Itt vannak „jó fiúk” és „rossz fiúk”. Az egyik szövetségi rendszer, a tengelyhatalmak, a náci, fasiszta diktatúrák, vitán felül az agresszív fél szerepét töltötték be, míg a másik fél – az antifasiszta koalíció – a megtámadott és védekező, igazságos háborút folytató szerepét. (Ez a sztálinista diktatúrára, a Szovjetunióra is igaz, hiszen Németországgal és szövetségeseivel szemben hazáját védelmezte.) Más a helyzet az I. világháborúval. Itt nincsenek jók és rosszak. Két agresszív, imperialista koalíció állt egymással szemben. Ebben a relációban az Osztrák–Magyar Monarchia nem volt jobb, de rosszabb sem, mint Oroszország, mellyel részben Galíciában (a Monarchia területe!), részben orosz felségterületen, éveken át harcolt. Ami viszont az olaszokat illeti, némileg más a helyzet. 1915-ben Olaszország támadta meg a Monarchiát.  Annak ellenére, hogy a két állam között szövetségi szerződés volt érvényben. És annak ellenére, hogy a Monarchia olasz lakta területek átadásának ígéretével próbálta megbékíteni. Ausztria–Magyarországnak nem volt területi (vagy bármilyen) követelése Itáliával szemben, nekik viszont volt a Monarchiával szemben. Ezért, ha az I. világháború egészét tekintve nem is, az olasz fronton speciel nem voltunk agresszorok, és valóban honvédő háborút folytattunk. Más kérdés, mit kerestünk a Piavénál. Bár a nagy háború egészében nem, az olasz fronton történetesen mi voltunk a jobbak: 1917-ben az osztrák–magyar–német csapatok a caporettói áttörésnek elnevezett csatában nagy vereséget mértek a támadóra. Így kerültek bakáink a Piavéhoz. Hogy a „nemzeti határokon” kívül harcoltunk, annak további oka, hogy ekkor nem rendelkeztünk saját országgal, hanem egy nagyobb, nemzetietlen vagy nemzetek feletti politikai egység, a már említett Monarchia résztvevői voltunk.  Ezért „a nemzeti határokon kívül elesett többség” ténye itt semmit nem bizonyít, az adott állami keretek következménye. Mindamellett, úgy gondolom, a hősi emlékművek felállítása nem érdemtelen. Bízom benne, hogy Tibori éppúgy képes téves álláspontjának revideálására, mint szövegében idézett, rokonszenves vitapartnere.