Válasz Tamás Tibornak

VISSZHANG - LVI. évfolyam, 5. szám, 2012. február 3.

Kissé zavarban, de furcsamód elégedett is vagyok, mivel Tamás Tibor (Cigányvadász sorozatgyilkosok és olaszliszkai lincselők, ÉS, 2012/2., jan. 13.) írásában egy sor olyan álláspont olvasható, amely összhangban van inkriminált cikkem (A roma puzzle másként, ÉS, 2011/50., dec.16.) fő mondanivalójával. Írásomban azt igyekszem érzékeltetni, hogy hiszterizált világunkban a mundér becsülete, vagy minek is nevezzem, épp az ellenkezőjét éri el azzal, hogy en bloc visszautasít, vagy ami még rosszabb, elhallgat kellemetlen tényeket, nehogy az ellenség/ellenfél tudatosan torzító és általánosító érvei igaznak tűnjenek. Nem azért indítom írásomat Forgács Istvánhoz hasonlóan – ha Ti vagytok a cigányok, nem tartozom közétek! – felhorkanással, mert mindenben egyetértek mondanivalójával, hanem azért, mert a közbeszédben ő az első roma értelmiségi, aki ostorozza és nem vállal hallgatólagos közösséget az etnikumához tartozó azon egyénekkel, csoportokkal, akik miatt a cigányokra mint olyanokra ráhúzták a „cigánybűnözés” kényszerzubbonyát. Írása befejező részében Tamás ugyanezt a nézetet osztja, szerintem sokkal pontosabban és méltóságteljesebben, mint azt Forgács teszi.

Igaz, Tamás Tibor cikkem egyetlen részletéhez szól hozzá, amikor azt kifogásolja, hogy nem teszek különbséget a roma gyilkosságok és az olaszliszkai lincselők között. Sajnálom, ha idézett mondataimnak ilyen olvasatuk lehet, mivel a tettek barbárságában, ártatlanok meggyilkolásában megnyilvánuló bestialitás hasonlósága váltotta ki megrökönyödésemet, és nem tette azonossá a gyilkosságok motivációjában meglévő nyilvánvaló különbséget. Amikor a lincseléssel kapcsolatban azt hiányolom, hogy a jók ez alkalommal is – a hallgatás technikáját választották, mivel a borzalmat romák követték el, ezzel épp a szálka versus gerenda attitűd kontraproduktív voltát kívánom aláhúzni. Magyarul, álláspontjuk hitelessége szenved csorbát, amikor szemet hunynak afölött, amit a mieink tesznek, és ezzel elvesztik, bármennyire is jogos, kritikájuk súlyát, amikor elítélik, amit ők tettek.

Minden érvelésen felül: amikor erőszak, embertelenség okozza ártatlanok halálát, a gyász, a részvét emberi mivoltunk ontológiai összetevője, színvakká tesz és eluralkodik rajtunk. Talán ennyi még megmaradt fajtánk kollektív tudattalanában.

A szerző további cikkei

LXV. évfolyam, 44. szám, 2021. november 5.
LXIV. évfolyam, 30. szám, 2020. július 24.
LX. évfolyam, 42. szám, 2016. október 21.
Élet és Irodalom 2024