EGY POFON

Bayer Zsoltnak szánom. Hosszú idő óta bennem motoszkál a vágy. A sors úgy hozta, hogy eddig vágy maradt. Közelgő születésnapomra most úgy ajándékozom meg magam – ha csak szimbolikusan is –, hogy írásban lekenek egyet.

Előjáróban tisztázni szeretném, hogy nem az iránta érzett személyes gyűlölet motiválja kezem viszketegségét. Talán előrehaladott korom, talán meditációs gyakorlatom, talán mindkettő eredményeként a gyűlölet érzése pszichikai energia-háztartásom számára feleslegessé vált, kikopott belőlem. Undorra, felháborodásra, tehetetlen dühre viszont még bő a tartalékom. Naponta élem meg a kisebb-nagyobb intézményessé (már-már legitimmé?) érlelődött pofátlanság, gazemberség, méltánytalanság, pöffeszkedő bunkóság és aljasság praxisát. Ezek táplálják negatív töltettel a már a depresszió határát súroló, növekvő kedélytelenségemet.

BZS Rosenbergre emlékeztet. Ha kicsiben is, de nem ok nélkül. A nürnbergi perben az embertelenség, a határtalan rasszizmus társadalmi szintű elterjedéséért felelős náci főideológus azzal védekezett, hogy az ő kezéhez nem tapad vér. Ez tényszerűen bizonyítottnak mutatkozott, bűnös felelőssége alól azonban csak a halálos ítélet menthette fel akkor. Itthon a romagyilkos testvérpár közül Kistesó (a butábbik) BZS uszító írásait is említette mint tetteit motiváló rugóját. Valóságos életfogytiglan elzárásra ítélték. BZS-t lovagkeresztre.

Még egy jelentéktelenebb, de személyemet érintő epizódot is szükséges tisztázni, ha már kelletlenül tollhegyre vettem ezt a médiacelebet. A keresztek visszaadásának időszakában egy szerkesztőség a „hősök” listáján tévedésből író, műfordító, újságíróként szerepeltette nevemet. Egy korábban kitüntetett, azóta elhunyt névrokonommal tévesztettek össze. Ekkor a ballib, zsidó, bosszúálló csürhe ármányosságán élcelődve, frissen sült lovagunk védekezés gyanánt kifejtette, hogy lejáratására már a halottakat sem szégyellik előkaparni. Jelentem: élek.