Les chers imbécile

A kedves butusok típusát sorolta be a hetvenes évek elején Françoise Giroud, neves párizsi újságíró, majd kultuszminiszter a kihalófélben lévő, veszélyeztetett fajták sorába. Azokat jellemezte így, akik a mindinkább eluralkodó fogyasztói tárgyimádat és a res publica (a közös ügy) iránti növekvő cinizmus trendi magatartásával szemben csupa infantilis makacsságból továbbra is ragaszkodnak a köztársasági éthosz és magatartás alapértékeihez. Ha veszélyeztetettek is, úgy tűnik, ezek a kedves butusok nem hajlandók elhagyni a porondot, és valamilyen ontologikus ösztönt követve képesek nemet mondani az elhatalmasodó divatnak, sőt kreatív válaszokat keresni. E fajtához tartozónak tekintem az LMP-t kezdeményező és sikerre vivő csapatatot is a giroud-i, valamelyest buksisimogató mellékzönge nélkül.

Az első forduló után úgynevezett ballib (soha sem tudtam lenyelni ezt a felületes neologizmust) barátaim egyike így fogalmazta meg dilemmáját: „A választás reggelén felkelek, belenézek a tükörbe, leköpöm önmagam képét, majd elmegyek, és a szocikra szavazok." Döntését azzal indokolta, hogy nem kívánja szavazatát elfecsérelni, hogy a neo-nyilasok ne képezzék a legerősebb ellenzéki frakciót a parlamentben, hogy a fideszes kétharmad az alkotmányt veszélyezteti, egyszóval a mumustól való hisztérikus félelemre épített MSZP-kampány érveit fogadta el. Hogy félreértés ne essék, egy szakmájában kiemelkedő, bizonyítottan demokratikus meggyőződésű, párton kívüli értelmiségiről szól a fáma, aki belülről tapasztalta az államgépezet leépülését, és nem vett részt a korrupciós bratyizásokban. Arra a kérdésemre, hogy mi teszi majd alkalmassá a szocia­listákat ellenzékben arra, hogy megvédjék a demokráciát a dübörgő jobbikos veszélytől, amikor hatalmon sem tudtak korlátot szabni burjánzásának, csak szomorúan vonogatta a vállát.

Az elmúlt húsz év egyik megkérdőjelezhetetlen evidenciája szerint a politika és az erkölcs nem említhető ugyanazon a lapon. Két teljesen elhatárolt szféráról van szó, hiszen a politikában, mint a szerelemben, minden fogás, az övön aluli is, természetrajzukból eredően legitim. E tézissel szorosan összefügg, sőt táplálja azt a kádári vulgár-realizmusban gyökerező konspirációs elmélet, a „minden előre le van vajazva" valóságának magától érthetősége. A kocsmától a politológusi tévészereplésig, a veretes nevű újságírók szakmai objektivitásba burkolt pártosságától a kabaré-pornográfiáig, a közbeszéd és érvelési eszközeit ez a cinizmus informálja. Nem a szkepszis, a cinizmus. Amíg az előbbit a valóság mozgó, változó, sokszínű természetének visszafogott kutatása, vizsgálódása jellemzi, addig az utóbbit a statikus, ismétlődő, a dolgok változatlan természetében való hit tartja életben bámulatra méltó sikerrel, ahogyan a fenti példa is jelzi.

Amikor pedig a nihilből előbukkan egy - a finanszírozását áttetszővé tevő -, összetételében a politikai osztályt távolról elkerülő fiatal, az emberi jogokat, a biogazdaságot, a romák befogadását hirdető csapat, és eléri a szavazatok közel nyolc százalékát, akkor az ellenségeskedésig menő bizalmatlanság, titkos motivációkat firtató nyafogás, sőt a demokratikus érdekek elárulásával vádoló vélemények látnak napvilágot. Ezek közül különös kiemelkedik Bauer Tamás A kétharmad, a Fidesz és az LMP című írása (Népszabadság, április 17.)*. A bukott kormánypártnak a választások második fordulójára irányuló „öncsonkító" szirénahangjára - szerintem jogosan - érkező elutasítást maga a párt méltóságteljesebben fogadta, mint azt Bauer teszi. Szokásos stílusában Ádámtól és Évától indító homíliája vége felé parnasszusi magaslatokból kitanítja az LMP vezetőit: „Ha van demokratikus lelkiismeretük, akkor viszonozzák az MSZP egyoldalú lépését, visszavonják a többi (sic!) harmadik helyen álló jelöltjüket, és felhívják támogatóikat: menjenek el szavazni a második fordulóban, és szavazzanak a Fidesz és a Jobbik jelöltjei ellen." Acélos logikával atyai intelmeit megelőzően megjegyzi: „Tudjuk, minimális az esély, hogy a visszalépésekkel megakadályozható a Fidesz kétharmada, de több a nullánál."

Ez a hang és szellemiség óhatatlanul felidézi bennem ifjúkorom népi kollégiumbeli reggelbe nyúló kritika-önkritika-szeánszait, amelyek során az általunk valami okból bűnösnek talált társunkra, forradalmi racionalitásunk logikáját követve, ráolvastuk visszavonhatatlan szentenciánkat: K. nem vett részt tegnapi gyűlésünkön, ezzel bebizonyította, hogy nemcsak képtelen megszabadulni burzsoá csökevényeitől, hanem távollétével gyengíti a munkás-paraszt-szövetséget és objektíve erősíti az osztályellenség pozícióit. Más szóval kirekesztette magát a fasizmus ellen vívott harcunkból, ergo saját magát kizárta közösségünkből. Távoznia kell, nincs helye közöttünk!

^* Nem szokványos, sőt elegánsnak sem nevezhető egy orgánumban megjelenő cikkre egy másikban reagálni, azonban amióta évekkel ezelőtt „netzesnek" ítélte meg a Népszabadság szerkesztősége Boross Pétert bíráló hozzászólásomat, a magam részéről véget vetettem diplomáciai kapcsolatunknak.