Te, itt mindenki hülye...

Ahogyan már több esetben megtörtént Marosán György írásaival, a legutóbbi is, Az önigazolás és az önfelmentés csapdája (ÉS, 2009/34., aug. 19.) továbbgondolkodásra késztetett. Széles vásznon forgatja le azt a filmet, amelynek szereplőibe minduntalan belebotlok. Majdnem negyed százada kerültem vissza kis hazánkba harmincéves emigrációból (nem, nem disszidálásból!). Ami tüstént szembeötlött barátaimmal, volt kollégáimmal való találkozások alkalmával, az a „te, itt mindenki hülye" refrén metronómszerű ismétlése volt. Alkalmi beszédpartnerem magától értetődően saját magát kivonta a körülötte létező emberiségből. Vándorlásaim során az a felismerés alakult ki bennem, hogy minél nyugatabbra vagy északabbra megyek kontinensünkön, annál érettebb, úgymond önkritikusabb önképpel találkoztam ismerőseimnél. Mintha analízisképességük, önmaguktól való nagyobb távolságtartási adottságuk, árnyaltabb ítélkezésük inkább jellemezné őket, mint honfitársaimat. Irigyeltem luxus-történelmüket, kevésbé hánytatott, organikusabb társadalomfejlődésüket, majdhogynem elfelejtett feudális típusú ösztönreakcióikat.

Íme, a németek példája, valójában a nyugati, a szerencsésebb országrészben élőké. Hannah Arendt elemzése ellenére még mindig sokan értetlenül állnak világszerte a hitleráj létrejötte előtt, és képtelenek felfogni, hogyan történhetett meg ez az intézményesített barbárság egy ily magas kultúrájú országban. Én meg azt kérdem, miért nem győzött a barna betegség Franciaországban, Angliában, a skandináv országokban vagy például az Egyesült Államokban és Kanadában, amikor a harmincas években a náci típusú pártok és mozgalmak ott is jelen voltak. Vagy talán azért, mert a két évszázados demokratikus berendezkedés és értékrend immúnisnak bizonyult a téveszmékkel szemben? De vissza a mai németekhez. A végre egyesült Németországot az európai demokráciák között a tolerancia és a jogállam, a befogadás és a másság tisztelete példájaként ismerik el. Ehhez a 60-as években végbement szerencsés első Wende elengedhetetlen volt, hiszen nemcsak a történészek¹, hanem össztársadalmi méretekben és családonként is a múlttal való fájó, sokszor kegyetlen szembenézés hozta ezt az eredményt. Úgy tűnik azonban, hogy ha nem csak az alkotmány szövegében, hanem a német citoyen magatartásában is eluralkodhatott a demokrácia értékrendszere, s ehhez a pszichikai szikére is szükség volt.

Az itthoni - szerintem még mindig elkerülhetetlen - szembenézés fő akadályát abban látom, hogy nem egy, hanem két egymást követő totalitarizmust kell számba vennünk, nem úgy, mint a demokráciák hadseregei által megszállt NSZK-ban annak idején. Igaz, ott is egy generációnyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a folyamat kezdetét vegye. Nálunk a bűnös nép bélyegével a homlokán, a frissiben megélt többrendbeli borzalmak traumáját cipelve a néma többség saját magát is áldozatnak tekintette, s a régi túlélési technikát alkalmazva inkább behúzta a nyakát, semhogy egyénileg és kollektíve vállalta volna a szembenézés pszichikai rizikóját. Később az addig is inkább hárított téma elvesztette aktualitását a hatalom számára, s a Rajk-perrel azt üzente, hogy a szovjet modell ideológiai antifasizmusa és antiimperializmusa dominanciájának nincs alternatívája. Ez az iskola meg a vonalas, sokszor akarattal hazug, történelmi narratívát preferálta.

(Elszalasztott alkalom) Magamban hevesen bírálom a politikai osztály által, különösen az 1945 és 1948 közötti években elszalasztott alkalmat, hogy a „korlátozott habzású" demokráciánkban nem volt képes társadalmi konszenzust teremteni a náci rendszer fő mítosza, a fajalapú patológia elítélésében. Később az iskolában és a médiában az antifasizmus a náci borzalmak fölötti győzedelmeskedés mondanivalóját tette egyedül legitimmé, míg az osztályharcra alapozott történelemszemlélet az osztálydeterminizmussal helyettesítette a faji determinizmust. Az ilyen leegyszerűsített, a társadalmi folyamatok komplexitását ignoráló történelmietlen magyarázatra általában több a vevő, mint egy kritikusabb, önkritikusabb társadalomszemléletre. Ez azonban nem menti fel a „lelkek mérnökeit" a felelősség alól. Az a benyomás alakult ki bennem, hogy az „átkos" negyven éve során az említett mérnökök egyénileg a hatalom kiszolgálásának vagy ellenállásának dilemmájában őrölték fel kreativitásukat, és a társadalomban élő, átélő, túlélő csomók kibontására nem nagyon jutott erő vagy érdeklődés. Tisztelet a kivételeknek, mintha a proletár internacionalizmus kiüresedett jelszavának paravánja mögött nem sikerült volna a köztudatban sem a történelmi felelősségről, sem a másik tiszteletéről, elfogadásáról valóságos változást elindítani. Ez a kemény, 56 előtti, időszakban kilátástalannak tűnhetett, azonban a 3T puha pornográfiája idején sem látszhatott lehetségesnek, legfeljebb a Székely himnusz és a rock proteszt kultúrájáig sikerült elevickélni. Mementóként említem csak lengyel testvéreink Szolidaritás-mozgalmát mint az itthoni attentizmus ellenpéldáját.

Sokkal szembetűnőbb azonban az a hiátus, amely e téren 89/90 fordulója, a változás óta érzékelhető. A kisebbségi és emberi jogi, női, zöld, meleg témában civil társadalmunk szervezkedései két évtizeden át a valóságos belső titkos szférában léteznek, pontosabban társadalmi hatásuk minimálisnak bizonyult. Érdemes megjegyezni, hogy 1990-nel kezdődően, tudtommal valamennyi ilyen típusú, alapítványi, tehát tagság nélküli formát öltő civil szervezet főleg amerikai anyaszervezetek helyi kirendeltségeiként jöttek létre és nyertek működésükhöz szükséges finanszírozást. A volt szovjet blokkban a civilek demokráciáját erősítő trend dicséretes kezdeményezése volt az amerikai civil szektornak, amelyen pionírként, még a változás előtt igyekezett rést nyitni a nyílt társadalom éthoszát hirdető Soros Alapítvány. A Duna-kör, majd a Charta halálával azonban jelentős autochton magánkezdeményezésre Polgár András² alapítványának múlt évi létrejöttéig alig volt példa. Nem itt van a helye a húszéves itthoni civil szektor elemzésének, azonban annyit érdemes megjegyezni, hogy a nonprofit filozófia és annak szolgáltatási versus mozgósítási gyakorlata elég pontosan harmonizál a demokráciáról kialakult közvélekedés siralmas szintjével. S e helyütt nem is szólok a szabad médiumok felelősségéről, mivel ez a téma külön misét érdemelne.

(De jó áldozatnak lenni...) Marosán György írása az önfelmentés, az önigazolás egyéni és kollektív módozatairól szolgáltat érzékletes, élénk példákat, s abban látja nagykorúságunk zálogát, hogy „ideológiailag megkonstruált és politikailag motivált mesék" nem ködösítik már valóságtudatunkat. Az áldozat szemszögéből vizsgálni a világot amennyire méltatlan, annyira kényelmes. Az ilyen meggyőződés és egyben önfelmentő magyarázat közismerten az elnyomott kisebbségek kultúrájának egyik alapkövének tekinthető. Egyben cinizmussal³ kevert magyarázatát képezi a valóságosan megélt sanyarú sorsnak, a kirekesztettségnek, a megalázó diszkriminációnak. Diktatórikus, despotikus körülmények között ez a pszichikai állapot törvényszerűnek tűnik az üldözöttek körében, mintegy sorsmagyarázó paradigmának, egyeseknél, akiknek sikerül elkerülniük a kollektív sorscsapásokat, életen át tartó lelkiismeret-furdalást eredményez. Évezredes tanok már-már kiemelkedő értéknek tartják az áldozatiságot. Franz Fanon a gyarmati, megnyomorított személyiség pszichikai struktúrájának, egyensúlyához szükséges védekezési eszköznek tartja ezt az állapotot, s reprodukálódásában, integrálásában látja különösen káros hatását. Bárhogyan nézzük is, ez a magatartás passzivitáshoz, az ez van, ezt kell szeretni! életérzéshez vezet, egyben a másikat, a pirézt tartja minden baja okának. Ez a legbiztosabb módja annak, hogy az alattvalóból ne váljék cívis, hogy ne legyen soha autonóm, saját és közössége értékeit-érdekeit szem előtt tartó, egyben kötelezettségének eleget tevő polgár. A plurális, parlamenti demokrácia ajánlja fel azt az egyedülálló intézményi keretet, amelyben Münch­hau­sen báróként, saját hajuknál fogva húzhatják ki magukat a gödörből „a föld elátkozottai", hogy ismét Fanont idézzük. Ehhez a generációkon átnyúló, tudatosító, önszerveződést elősegítő erők megjelenése nélkülözhetetlen, ahogyan ezt a társadalmi és etnikai felszabadító mozgalmak kezdeményezték több-kevesebb sikerrel az elmúlt fél évszázad során.

Az amerikai feketék mozgalma azért példaértékű, mivel az emberi jogok és a törvény előtti egyenlőség síkján sikerült előbbre vinni az egész társadalom további demokratizálódását. Az a chicagói fekete közösségszervező, akiből később elnök lett, így fogalmaz önéletrajzi könyvében „I reject a politics that is based solely on racial identity, gender identity, sexual orientation, or vic­tim­hood generally.⁴ (kiemelések tőlem - B. A.) Erős szavak ezek egy kisebbségi aktivista szájából, akinek a münch­hau­se­ni technika a követendő út, és nem tart attól, hogy az áldozat hibáztatásának bélyegét süthetik rá. Egy nemrégiben tartott beszédében arra ösztönzi a fekete amerikai szülőket, hogy segítsék gyermekeiket iskolai feladataik elvégzésében, és ne hagyják őket naphosszat az utcán lógni. Elvárja tőlük is, mint a többi állampolgártól, az integrált társadalom szabályainak a betartását.

Régiónk, de nem kevésbé kis hazánk egyik számomra megdöbbentő jellegzetessége, hogy az ál­do­za­ti­ság­ra hajlamos önsajnáló, a másikat okoló attitűdök nem kizárólagosan a kisebbségiek, hanem furcsa módon épp a többségiek kedvenc időtöltéséhez tartoznak. Ebben a vetélkedésben már alig lehet eldönteni ki a nagyobb áldozat. Íme Zsoo blo­gos álláspontja: „»És miért baj, hogy ott vannak több magasabb pozícióban?«" Azért mert az összes magasabb pozícióban ők vannak! Egy goj oda sem kerülhet! Az összes pénzes és hatalmi poszton zsidók vannak! Ez nem járja, hogy ők csak értelmiségi poszton lehetnek, a magyar meg akármilyen tehetséges is, nem kerülhet közéjük! Mi vegyüljünk velük de ők aztán soha!⁵ E vélekedéshez képest kismiska a közvélemény-kutatások által mért nyolcvanegy százalékos cigányokkal szembeni elutasítás. Még az itthoni politikatörténet számára is nóvum (pedig a húszas évek figyelmeztethettek volna rá), hogy egy alig kétéves létezésre visszatekintő párt tizennégy százalékos sikerrel dicsekedhet országos méretű választások alkalmával, s ezt azzal az üzenettel sikerül elérnie, mely szerint a többséget csak ő tudja megvédeni a bűnözést a vérében hordozó etnikai kisebbségtől. A fajelmélet ilyen ordító visszatérése, jóval a tizennégy százalékon túli körökben is, csak azzal magyarázható, hogy az elmúlt fél évszázad során itt valaki nem végezte el ci­vi­li­za­to­ri­kus feladatát, hiszen közvéleményünk csak egy kicsiny töredéke hajlandó felemelni ellene szavát, s azt is cérnavékony hangon, sokszor személyes érintettség okán.

Kesereghetünk Bibóval az eltorzult magyar alkaton, bár ahogyan az említett német példa bizonyítja, tennünk is lehetne, kellene egyet s mást „kiegyenesítése" ügyében. Nem hiszem, hogy az ilyen típusú projekt finanszírozásához számíthatunk az Unió támogatására.

¹ Feláll a szőr a hátamon, amikor itthon azt a gyakori, álobjektív, valójában a szembenézést elkerülő, hipokrita, felelősséghárító álláspontot hallom, ha a múlt század eseményei kerülnek szóba, hogy az a „a történészek feladata". A szerencsére mind sűrűbben megjelenő feltáró történészi munkák érdemét azonban ezzel nem kívánom kicsinyíteni, ellenkezőleg.

² Ez a magánvállalkozó egymilliárd forintos adománnyal, a romák önszerveződésére támaszkodva, helyzetük javulását tűzte ki célul.

³ A cinizmus legkárosabb tulajdonsága, hogy tagadja a változás, változtathatóság lehetőségét, és a status quo állapotát tartja örök érvényűnek.

⁴ „Elutasítom azt a politikát, amely kizárólagosan a faji identitásra, a nemi identitásra, a szexuális orientáltságra és általánosságban az áldozatiságra támaszkodik." Barack Obama: The Audacity of Hope, 2006.

⁵ Zsm: 1962: Eichmann nem bánt meg semmit, 2009. május 31., index.hu, http://index.hu/belfold/tegnapiujsag/2009/05/31/eichmann_nem_bant_meg_semmit/