A baromság védelmében

Vannak, akik elszalasztják a legkínálkozóbb alkalmat is, hogy csendben maradjanak. Ezek közé sorolom Gellért Kis Gábort (Ki védi meg az ombuds­mant?, ÉS, 2009/16., ápr. 17.), aki kétes szemantikai érvekkel azután is védi (leg)általános(abb) om­buds­ma­nunk baromságát, hogy bár némi unszolásra, végül visszavonta rasszista, ismétlem rasszista (na jó, hétköznapian rasszista) kijelentését. GKG rendületlenül védi a cigánybűnözés használatának legitim voltát, mintha valamilyen színvak terminus technicus lenne. Szocialista meggyőződése, hiszen, ha jól tudom, az MSZP értelmiségi köreinek jeles alakja, úgy tűnik, meg sem rezzen, amikor a Jobbik, sajnos nagyon is sikeres, faltörő kos szlogenjét kriminológiai szakkifejezésnek tartja. Arról nem is szólnék, hogy röpke két évtizede ezt a messze nem píszi fogalmat tilos a rendőri iratokban használni.

Ami már nem baromság, az a szorongást okozó belső mérce, iránytű döbbenetes hiánya a közbeszédben. Felvetném, nem lenne-e vészesen időszerű az írástudók körében azon meditálni, vajon kicsinyke kis hazánkban miért annyira magától értetődő a cigánylenézés, az anticiganizmus, a tudattalanban begyökerezett és nem megkérdőjelezett léte? Mi lenne e premodern pszichikai korlátoltság oka? Hogyan függhet össze Tatárszentgyörgy drámája a szabadjára engedett, a húszas évek Ébredő Magyarok szellemiségét visszasíró gyűlöletbeszéddel? Miért marad hatástalan az „emberekre", mint ahogyan feltételezem ez az írás is, a decens, humanista diskurzus? A beteges baromságokkal szemben észérvek annyit érnek, mint a falra hányt borsó. A banális, a hétköznapi előítéleteket talán érdemes lenne a napfényre hozni, magunkban is, másokban is. Meg talán néha-néha tenni is lehetne valamit. Például BZS-t, píszi ide, píszi oda, nagy ívben seggbe rúgni. Egyelőre virtuálisan.