Egy cool túra Bakafántiába

Diktatúrában az ember egy kicsit úgy érzi magát, mint egy testméreténél szándékosan szűkebbre szabott cella lakója. Ez az érzés többek között abból táplálkozik, hogy állandóan meg kell válogatnia a szavait, mondhatni, sohasem nyújtóztathatja ki verbális végtagjait.

A rendszerváltozáskor, annyi összegörbedten töltött év után nehéz volt hozzászokni a gondolathoz, hogy akkor most végre ki lehet nyújtózkodni. A verbálisan elgémberedett lakosság módszeres terápiára szorult, az egyszerű nyelvhasználót fel kellett világosítani arról, hogy nem kell többé megválogatnia a szavait. Ezt a terápiás kezelést senki sem nyújtotta következetesebben és magasabb szinten, mint Nádasdy Ádám. Azóta is (már lassan húsz éve) rendületlenül és a tudomány megfellebbezhetetlen tekintélyére támaszkodva biztosít bennünket arról, hogy megfellebbezhetetlen tekintélyek nem léteznek, s hogy csak az ilyen fantomoktól való babonás félelmünk késztethet bennünket a nyelvhasználatunk helyessége fölötti aggódásra.

Nádasdy szigorúan az értékmentes, leíró nyelvtudomány nevében beszélve, megnyugtatja a laikus nyelvhasználók közösségét, hogy aggodalomra semmi ok, hiszen „nincs olyan egészséges felnőtt ember, aki anyanyelvét helytelenül beszélné". Tudományos ismeretterjesztő cikkeiben, előadásaiban értesíti a lakosságot, hogy a nyelv ösztönös tevékenység, önszabályozó rendszer, vagyis egyfajta természeti jelenség, maradjon tehát mindenki a helyén, beavatkozásra semmi szükség.

A lakosság körében azonban mindig akadnak mozgolódó, bakafántos pedánsok. Egyikük nemrég egy rövid glosszában (Hivatalos nyelvszennyezés, ÉS, 2009/1., jan.2.) kifogásolta, hogy újságírók mértékadó újságokban a komment és a legkúlabb szavakat használták. Az utóbbi kúl kifejezés használójának a cikkíró azt tanácsolta, hogy (jópofizás szándékával elkövetett színvonalzüllesztése okán) szégyellje magát, amire Nádasdy úgy válaszolt (A legkúlabb dilettáns, ÉS, 2009/4., jan. 23.), hogy „inkább a cikkíró szégyellje magát", majd teljesen tudományos alapon és szigorúan értékmentesen olyan „dilettáns"-ként írta le a cikkírót, aki „ostoba hiedelmei, előítéletei" foglyaként „becsmérli mások nyelvhasználatát, és felfuvalkodott stílusban osztja az igazságot".

Mintha ez a leírás, valamint a zárszóban e lap főszerkesztőjéhez intézett intelem (arra vonatkozóan, hogy a jövőben mit kellene és mit nem kellene közölnie) egy kissé túl értékmentesre sikeredett volna. De nem hiszem, hogy ezért viszont most Nádasdyn lenne a szégyenkezés sora. Ellenkezőleg. Tudományos értesítőinek laikus, ám megértésre szomjazó olvasójaként inkább azt szeretném, ha nem lenne olyan szégyenlős, ha nem bánna olyan szemérmesen az előfeltételezéseivel. Mert az a gyanú él bennem, hogy a kitétel, miszerint „a nyelv ösztönös tevékenység, egyfajta természeti jelenség" mégsem egy egyszerű tényről, de nem is egy önmagától értetődő axiómáról vagy posztulátumról értesíti az amatőr lakosságot, hanem egy több-kevesebb magyarázatra szoruló előfeltételezésről.

A laissez faire kapitalizmus tudós közgazdász hívei sokáig szintén arról értesítettek bennünket, hogy a piacgazdaság egy önszabályozó rendszer, egyfajta természeti jelenség, és mint ilyen, nem szorul beavatkozásra. Egy komplett gazdasági világválság kellett ahhoz, hogy elismerjék, talán mégsem maga a természet beszélt belőlük, s hogy végre kénytelen-kelletlen elővegyék és magyarázni kezdjék azokat a premisszáikat, amelyeket az új konzumszabadság eufóriájában senkinek sem jutott eszébe számon kérni rajtuk.

Könnyen elképzelhető, hogy a gazdasági világválság (pace Marx) egy kulturális világválság következménye, hogy az oly pusztító erejűnek bizonyult konzumidiotizmus a morális és esztétikai idiotizmus egyenesági leszármazottja. Ha ez így van, akkor talán ideje lenne emlékeztetni magunkat arra, hogy a kultúra, legalábbis a magaskultúra az ösztönös, természetes, állati létünkbe enkezünkkel való tudatos, durva beavatkozás eredményeként létrejött mesterséges képződmény. És arra, hogy a nyelv sem lehet pusztán természeti jelenség, hiszen legmagasabb funkciója nem a kommunikáció (erre az állatok is képesek), hanem a kultúra.

Minden okunk megvan tehát az aggodalomra: nem kevés olyan egészséges felnőtt ember él köztünk, aki az anyanyelvét helytelenül beszéli és írja. Ha nem mindegy, hogyan élünk, miért lenne mindegy, hogy hogyan beszélünk? A leíró nyelvtudománynak az egyikhez éppoly kevés köze van, mint a másikhoz. Hajítsuk hát félre a tudományos értesítőket, és nyugodtan válogassuk meg a szavainkat. Nem leszünk rossz társaságban: Shakespeare is ezt tette, és József Attila is. Utóbbit egyébként a kertjében érő leveles dohány arra emlékeztette, hogy a líra logika, de nem tudomány.

Hasonlóképpen a kultúra sem tudomány. Hogy a komment és kúl szavakat a mértékadó újságírás, a magaskultúra befogadja, beválogatja-e vagy sem, az nem tudományos kérdés, de lírai és logikus. Lírai, mert az isteneit túlélt ember számára a kultúra merőben lírai vállalkozás: külső (transzcendentális) garanciák és standardok hiányában egyedül belső, nemesebb intuícióra támaszkodva állhat ellen a morális és esztétikai idiotizmus csábításának. És logikus, mert ha nem mindegy, hogyan beszélünk, akkor nyilván nem önkényesen, hanem valamilyen logika szerint válogatjuk meg a szavainkat.

Ez a logika, és általában a magaskultúra manapság nem számít cool-nak. A szabadságára kényes modern ember hajlamos arra, hogy az itt elengedhetetlen önfegyelemről mindjárt a zsarnokság jusson eszébe. Pedig riadalomra semmi ok. A magaskultúra nem kötelező. Ahogy a felegyenesedett járás sem az.