Válasz Urfi Péternek

Urfi Péter a JAK-táborról szóló remek beszámolójában (Piaci helyzet a JAK-táborban, ÉS, 2008/36.) pontosan és lényegre törően foglalja össze Schein Gábornak a magyar irodalomkritika állapotáról, ennek történeti előzményeiről szóló előadását, majd utánabiggyeszti a kérdést: "mindez igen pontos, de biztos, hogy baj"? Schein megállapításai szerint (Urfi összefoglalásában): "Az utóbbi években induló, fiatal kritikusok... egy más világba érkeznek, pozíciójuk leginkább hiányok halmazaként írható le: nem hiszik, hogy munkájuk társadalmilag fontos lenne, horriblie dictu javítana a demokrácia minőségén; a kritikaírás már nem jelent biztos egzisztenciát, így csak másodállás lehet; nem tudják, kihez beszélnek; és nincs olyan kizárólagos tekintély, amely béklyózná vagy vezetné őket." Valaminek a hiányáról kézenfekvő volna azt gondolni, hogy veszteség. Az ellenkezőjét állítani természetesen lehetséges, csak - mivel nem kézenfekvő - meg kéne indokolni. Elképzelni is nehezemre esik, miért nem baj, ha egy kritikus, akinek mégiscsak a kultúra közönségét kéne orientálnia választásiban, nekik tesz javaslatot, nem tudja hasznosnak munkáját társadalmilag? Hogyan válik előnyére, ha nem tudja, kik azok, akikhez szól? Azt kell-e gondolnunk, hogy Závadának a nemzeti történeti emlékezet átrendezését javasoló regényei, Esterházy prózájának a családtörténet kibővítésével a nemzeti történelmet mozgásba hozó teljesítménye a Harmoniában, Papp András és Térey János darabja, Parti Nagy Lajos regénye, a Hősöm tere, Márton László Árnyas főutcája, Nádas Péter régi és újabb nagyregényének számtalan magyar és német történeti vonatkozása, sajátos víziója a testek történetének a történelemmel való kibogozhatatlan összefonódásáról, Kertész Imre egész életműve, Spiró drámái közül némelyek (Honderű, Szappanopera, Elsötétítés, Kvartett) közvetlenül, más művei közvetetten, Borbély Szilárd publicisztikája és szépprózája (az Árnyképrajzoló egyes darabjai), Schein Gábor legutóbbi verses regénye ne volnának valamiféle javaslatok, múltunk és helyzetünk valamiféle értelmezései? Mit nyer azzal a kritikus, ha ezeket nem ilyenként értelmezi, ha nem tud elgondolni egy közösséget, akik számára mérlegre teheti, megítélheti, latolgathatja ezeket a javaslatokat, akikkel beszélgetést kezdeményezhet róluk? Azért teszi jól, ha nem látja el ezt a feladatot, mert ezek a kérdések már nem érvényesek, és a történelem, anélkül, hogy ezt az említettek és mások észrevették volna, véget ért? Esetleg azért, mert a politika nem a hozzáértő dolgozó nép okos gyülekezetének dolga, hanem technikai problémák, szakkérdések terepe, amibe a bölcsészeknek, íróknak, kritikusoknak semmi belebeszélnivalójuk nincsen, nekik ugyanis, ha nem akarják eltéveszteni szerepüket, regénytechnikai, verstechnikai stb. szakkérdéseket kell megtárgyalniuk? Vagy más az ok?

Vári György