Vulgárbaloldal és világpolitika

Létezik egyfajta baloldalinak hitt reflexió, avagy inkább mechanikus gondolatfutamok és írásmód - hiszen sokkal inkább a reflexek, semmint a reflexió jellemzi -, amely mindenütt és csakis a szociálisként leírt problémát látja, illetve ennek feltételezett okát, az általa kapitalista kizsákmányolásnak nevezettet. A vulgárbaloldali a "világ helyzete", avagy a "világpolitika" állásának szemrevételezésekor is csak elnyomók és elnyomottak, gyarmatosítók és gyarmatosítottak örök harcát látja, amely felek pedig teljes egyértelműséggel ki is jelölhetők, ráadásul állandóan ugyanazokról van szó.

Az elnyomott népekről szóló minden vulgárbaloldali értelmezésből hiányzik a differentia specifica, avagy annak magyarázata, hogy egyes "népek" miért így, mások meg miért amúgy cselekszenek, ha mondjuk kizsákmányolt-létükben egyenlőek? Ezt híven példázza Tamás Gáspár Miklós cikke (Miért háborognak a muzulmánok?, ÉS, 2006/9.), amely mintha mégis szeretne értő különbséget tenni a "leigázott" népek között, bevonva a magyarázatba az "ideológiát" mint önálló hatóerőt. Valójában azonban mi sem áll tőle távolabb.

Ha a vulgárbaloldali logikát egy pillanatra magunkévá tesszük, akkor is fel kell tennünk olyan kérdéseket, hogy például miért az iszlámra hivatkoznak a radikális lázadók és/vagy terroristák? Az a kérdés is válaszra vár, hogy miért csak bizonyos mohamedán hitűek ismerték fel objektív és szubjektív érdekeiket, s hol marad a többi leigázott, urambocsá', még náluk is leigázottabb nép? S most úgy tűnik, végre találhatunk egy okot, amely különbséget képez, s ez a Mohamed-karikatúrák ügye, csak sikerüljön kijelölnünk számára a megfelelő helyet a magyarázatban.

Például fentnevezett szerző azt mondja, tisztességtelen dolog volt ezekkel a Mohamed-karikatúrákkal operálni, mert hát elevenbe vágnak, sértőek stb. - jobboldali provokáció! Íme, megvan a kiváltó oka a lázadásnak, talán ez lenne az a bizonyos különbség a többi leigázotthoz képest? Hát igen, provokáció avagy fricska, s hogy milyen oldali?, ennek eldöntéséhez sem árt profi ideológusnak lenni. Kiváltotta, s joggal, az iszlám híveinek haragját, vagyis, adódhatna a válasz, e tömegek ténylegesen a karikatúrák miatt háborodtak fel. Persze ekkor azt kellene gondolnunk, hogy azokban az országokban mindenki mélyen vallásos, s fundamentalista módon védelmezi hitét - ez nyilván tarthatatlan. Ezért Tamás Gáspár Miklósnak is ki kell találnia, mégis milyen értelemben instrumentalizálják az ügyet, amelyről tehát hallgatólagosan el kell ismernie: ürügy.

De valamiféle újító magyarázatkísérlet helyett, az elnyomottak melletti kiállás szerzőt ismét csak az eredeti vulgárbaloldali pozícióba szorítja, mikor is kijelenti, illetve csak bátorkodik inszinuálni, hogy ezek a zászlóégető "népek" mégis csak a kizsákmányolás ellen küzdenek, tulajdonképpen szabadságharcolnak, mint a radikális szocialisták-anarchisták anno (akik meg ugye zsidók voltak, persze nem Rejtő Jenő, mert ő meg szerző szerint rasszista volt, meg kicsit később is élt, igaz, társai - ezen új interpretáció nyomán - a rasszizmusban nem sokáig hagyták életben. Az európai és zsidó kultúra olyannyira összeforrt az etnocentrizmusban és imperializmusban - szólhatna ez az őrült gondolat logikusan továbbfejlesztve -, hogy azt csak a holokauszt választhatta némileg szét, s mégis, ennek az összeforrottságnak máig fennálló ékes bizonyítéka Izrael, mint utolsó európai gyarmatos képződmény). Tamás Gáspár Miklós egész "népeket" emleget tehát: mindenki, aki muzulmán, az radikális tehát, mindenki iszlamista? - lepődhetnénk meg hirtelen. Ez már bizony erősen jobboldali, "neokonzervatív" (a vulgárbaloldalinál aligha árnyaltabb) nézet lenne, miszerint a konfliktusban egész népek lennének részesek ("civilizációk összecsapása"), nem csupán bizonyos csoportok. Csakhogy az értékelés, az lesz gyökeresen más, mert az már "baloldali": a harcnak oka van, éspedig "társadalmi", tehát igenis üdvözlendő, s az "iszlámista" forradalmárrá magasztosul. A jobboldaliak-neokonzervatívok által előhozott "kulturális" okok természetesen illegitimek, s a viszály magvait hintik el, mert esszencializálnak, ellenségképet kreálnak, s csak saját kulturális sztereotípiáinkat vetítik ki. A vulgárbaloldali viszont reális és méltányolható okokat mutat fel, így az "ellenség" átalakul: jogosan harcol a kizsákmányolók ellen, azaz pontosan ellenünk, csak ismernénk már föl ebbéli mivoltunkat világosan! A karikatúrák kiváltotta harag tehát csak az epifenomén státusával bír, s a mélyben fekvő kizsákmányoltságra mutat.

S e harc már mindig is létezett, léteznie kellett (s létezzen is, hajrá!), legalábbis amióta az a gyarmatos berendezkedés ottan a gyarmatokat szipolyozva zsákmányolt és zsákmányol még ma is ki; nem vitás, e gyarmati lét nem szűnt meg, csak átalakult. Akkor meg aztán tényleg kár karikatúrákról vitatkozni, fordulhat önnön ellenébe az ideologikus érvmenet. Meg kell értenünk: a karikatúrák elleni felhorgadás csupán példázza ez örök harcot, de önmagában nem eredményezheti. Akkor most kell-e vádolnunk e dán újságot? Kell, ha és amennyiben jobboldali.

Egy másik példát rángatva elő, csak úgy, és persze zárójelben: amikor Ariel Saron felment a Templom-hegyre, még 2000 végén, kitört a második intifáda. Akkor minden helyesen gondolkodó kapásból azt gondolta, azt kellett gondolnia, itt bizony provokációról van szó, a fegyveres harc a palesztinok részéről tehát az adekvát válasz. Azonban e harc, hogy, hogy nem, még ma is folyik rendületlenül. A provokáció igazán jól sikerült tehát - évek óta borítja lángba e kis földdarabot. Mára azonban e provokációelmélet tarthatatlansága valószínűleg még a leghelyesebben gondolkodók számára is világossá vált. De ez meg most azért mindegy - igazán furcsa lenne, ha emiatt értetlenkednénk -, mert a mélyben fekvő okok már akkor is a mélyben feküdtek, nem csak ma, vagyis az izraeli fegyveres elnyomás militárisan gyarmatosító telepesítéssel már mindig is elnyomta az elnyomottat, aki ráadásul (s csakis Izrael által) elnyomottnak született hetedíziglen.

S Irak! Ahol megint irtják az elnyomott arabok, muzulmánok fiait és leányait. Jobban mondva: irtjuk - jegyzi meg nagyon helyesen Tamás Gáspár Miklós. Egyáltalán szó se essék soha a saját leány s fiú irtásáról a diktátorok alatt, ez nyilván dögunalmas, a "felkelők" pedig minden bizonnyal csak az idegen hatalommal kollaborálókat robbangatják nap mint nap. Ha a Gázában végre-végre felszabadult palesztinokat az egyiptomi határon egyiptomi határőrök tizedelik, az a világpolitikában "baloldaliként" gondolkodó számára nem hír, hiszen abszolúte relatív, kultúrafüggő, összarab-elnyomott belügy, mint ahogy az is volt mindig, mikor is tették ezt és sokszor a palesztin összarabokkal a többi összarabok. Minderre természetesen csak akkor tekinthetünk a megfelelő nézőszögből, ha szem előtt tartjuk a gyarmatosítás elleni harc állását, illetve, ha tisztában vagyunk azzal, mi is jobb és bal.

Az elnyomott népek abban a harmadik világban tulajdonképp és általánosabb szinten csak a karvalytőke ellen lázadoznak, s előrángatták valahonnan a lomtárból ezt a fránya iszlámot, hát jobb híján, ugye, s ez igen szerencsétlen, vallja kezdeti szimpátiáját piciny feddéssel árnyalva Tamás Gáspár Miklós, sokkal üdvözlendőbb lenne kapásból a proletárforradalom. Mindazonáltal ez mindegy, nem ez a lényeg, a harc formája szabadon megválasztható, hiszen a lényeg a mélyben van, a megalázottak és megszomorítottak üres gyomrában, az ideológia pusztán instrumentum, amelynek nincs semmiféle önálló jelentése és jelentősége. Később esetleg az is kiderül, e megszomorított "népeknek" nem is annyira a gyomruk a feneketlen. Értelmezőnk tehát ismét helyesbít: valamely meghatározhatatlan és kielégíthetetlen étvágy űzi-hajtja e "népeket", avagy valamiféle "büszkeségre" szomjazásról lenne szó? Mi itt a nyugaton nem hagyjuk, hogy büszkék legyenek, mert lenézzük őket, például most megint csak ezzel a pöffeszkedő sajtószabadság-pártisággal, ahogy kifejezte nagyon helyesen pl. Günter Grass is. Csak a mondat ezen a ponton mindig elakad, mert akkor hogyan is tovább? Le a sajtószabadsággal?, avagy csak halkan ejtsük ki e szent szavakat (tartalmatlan büszkeségünk jelképeit), nehogy még más meghallja? De miért ez értetlenkedés, hiszen elvettük a pénzüket, rájuk kényszerítettük a szabados szexualitást meg a tömegkultúrát, fűzi tovább Tamás Gáspár Miklós.

Csak összevetésképp: a magyar nép is pontosan tudta, mi neki a jó, amíg nem jött be az a nyugatoskodó kereskedés, az idegen értékek majmolása, amelyek felbomlasztották az ő kis organikus társadalmát, a jó kis Gemeinschaftot. A vulgárbaloldali tehát fellelheti a völkisch érveket is, amennyiben perspektíváját kitágítva elszakad az éhes gyomortól, s az elemzésbe, bár szőrmentén, picit a "kultúrát" is becsempészi. Tamás Gáspár Miklós logikája alapján tehát az európai meg hazai fasiszta gyűlölködők iránt is szánalmat kéne éreznünk, sőt retrospektíve is, mindenféle jelen- és múltbeli kirekesztő mozgalom iránt, az antiszemitizmustól az iszlamofóbiáig, amennyiben ugyanennyire méltányolható követeléseket támaszt, mégpedig feltehetően az adott társadalmon belüli elnyomott pozícióból. Miért ne tarthatnának számot ők is a megértésünkre? Féltették és féltik az "európai identitást", a kereszténységet, meg az egzisztenciájukat, életmódjukat stb. Miért is kellene bőszítenünk őket folyton csak kritikánkkal, hiszen jogosan védekeznek szerencsétlenek a "kultúrmocsok" meg a "globalizmus" meg az arabok és a homoszexuálisok ellen, s követelik elutasításukat, megbüntetésüket, kitelepítésüket. Csak a saját kis népi - kispolgári stb., de minden esetben alávetett kultúrájuk maradékából mentenék, ami még menthető, ez teljesen érthető.

II.

A gázkamrák léte és Mohamed cselekedetei között csupán az a hajszálnyi különbség van, hogy az első bármilyen hit avagy interpretáció mellett igaz. Aki ezt a különbséget tagadja, egy platformra kerül a totalitárius iszlamistákkal1 - most már nevükön nevezhetjük őket -, illetve az önmagukat félreértett relativistákkal; egy "jó" relativista a "relatívat" egyáltalán nem is ide helyezi. (Ez utóbbiak tehát, az előbbiek védelmében ha fellépnek, álláspontjuk az övékével megegyező lesz, jóllehet, tökéletesen ellenkező premisszákból jutnak hasonló konklúzióra - s ezért ők, legalábbis politikailag és hosszú távon, önmaguk alatt vágják a fát.)

Azt, hogy nem lehet kétségbe vonni büntetlenül a holokauszt megtörténtét, egyrészt abból következik, hogy kulturálisan fontos igazság. S hát sokak szerint ez az igazság még felülértékelt is! - vitatkoznak is erről manapság nem kevesen. Azonban itt a "kulturálisan"-t nem a "relatív" értelmében kell venni. Ugyanis nem az európai kultúra értékkategóriái teszik kitüntetetté a holokauszt által megnevezett eseményeket. Maga a tény, a népirtás ténye nyomul előtérbe, kikerülhetetlenül van ott, s épp ellenkezőleg, minden magyarázatkísérletet és értékelést csapdába ejt.

Az okság iránya tehát fordított, mint Mohamed esetében, aki csak az iszlám kultúrán belül kitüntetett jelentőségű, s ebben az értelemben minden tényszerűséget nélkülöz. Vajon ki állíthatná, hogy a holokauszt csak a zsidó avagy az európai kultúrán belül válik értelmezhetővé s tényszerűséggé? Maga a felvetés is minden értelmet nélkülöz. A holokauszt tényszerűségénél és mértékénél fogva nem lehet más, csak kitüntetett. Aki azt állítja, hogy a hatmillió zsidó iparszerű elpusztítása jelentőségének felismeréséhez partikuláris értékelő kategóriákra van szükség, amelyek bizonyos társadalmakban megvannak, míg másokból hiányozhatnak, az valószínűleg alpárian cinikus, esetleg gonosz. Valójában pontosan ezek az értékelő kategóriák mondanak csődöt, s marad a felfoghatatlan, a puszta tényszerűség.

S mégis, e jelentőség megkérdőjelezése az európai véleményszabadság része - amennyiben az a - nagyon is szűkre szabott - tényszerűségtől mégis elválasztható.

A törvény nem bünteti, ha valaki mondjuk új megvilágításba helyezi a holokausztot, újfajta történeti magyarázatot kínál, például új felelősöket vezet be, avagy relativizálja az eddig felelősnek hitt személyek szerepét, de akár az egésznek a jelentőségét is, pl. a kommunizmus bűneihez mérve, avagy az indiánok kiirtásához az Újvilágban - s mindez most igen kurrens. Azonban ha az értékelés során a tényigazságot is megkérdőjelezik - hiszen e határ könnyen áthágható -, az általában együtt jár a gyűlöletre biztatással: fenyegetést jelent a zsidók számára, mivel feltehetően ez a politikai motivációja.

A sajtószabadság elve tehát nem sérül a holokauszt-tagadás tiltása miatt; amit a törvény tilt, annak semmi köze sincs az értékeléshez, hanem a tényigazságot védelmezi, illetve azt a népcsoportot, amelyet a tagadás nyomán fenyegetnek. Ezzel szemben mindaz, ami Mohamed és a karikatúrák viszonya: színtiszta értékelés, vagyis a különböző értékelések tiltása furcsa eredményekhez vezetne. A Mohamed "megszentségtelenítése" és a holokauszt-tagadás közötti analógia tehát tökéletesen hamis.

Berkovits Balázs

1 Vö. pl. André Glucksmann: Choc des civilisations? Non: des philosophies, Le Monde, 2006. márc. 3.