Kiegészítés

A manipulált recepció társadalomrajzához

VISSZHANG - LXVII. évfolyam, 16. szám, 2023. április 21.

Írásomban, amelyre két reakció is érkezett, egyrészt hipotéziseket fogalmaztam meg azzal kapcsolatban, hogy Tar Sándor ügynöki munkássága mennyiben befolyásolhatta saját és elsősorban mások recepcióját abban az irodalmi mezőben, amelyben mind ő, mind pedig az általa feljelentettek ténykedtek (Manipulált recepció, ÉS, 2023/14., ápr. 6.). Másrészt leírtam egy olyan különösen kirívó esetet (de írhattam volna többet is) mint példát, amikor Tar ügynökként szándékosan ártott besúgottjának, Berkovits Györgynek, amikor is novelláskötetének (Nem sírunk, nem nevetünk) még meg nem jelent kéziratát leadta az állambiztonságnak. Deczki Sarolta vitatja ezen eset jelentőségét, mondván, nem biztos, hogy emiatt nem jelent meg a könyvről kritika, s hiányolja az írásbeli bizonyítékokat (Tar Sándor számlája, ÉS, 2023/15., ápr. 14.). (Én ugyan nem igazán Deczki Sarolta könyvének kritikáját adtam, hanem egy fontos, ez idáig nem elemzett jelenségre próbáltam meg felhívni a figyelmet, ő azonban ezt mintha máshogy érzékelné.)  

Csakhogy meglehetősen valószerű az a feltételezés, hogy letiltották a kritikát arról a könyvről, amelynek kézirata az állambiztonság után a Pártközpontban landolt, és amelyről azután a kiadónak pártutasításra „igazoló jelentést” kellett írnia azzal kapcsolatban, hogyan is jelenhetett meg. Vajon milyen további dokumentumra lenne szükség? Deczki azt írja, „de megjelent”; hát akkor ezek szerint minden rendben! Utólag is fellélegezhetünk. Esetleg írjuk az ügynök javára, hogy nem sikerült teljesen betiltatnia a művet. Csakhogy esélyes volt, összeszedik a boltokból, nem lesz árusítható, s ha nem tették, nyilván azért volt, mert egy ilyen gesztus növelhette volna a hírértékét, a kultúráért felelős szervek szándékaival éppen ellentétesen. 

Deczki válaszában azt vélelmezi, hogy Tar a besúgás révén valójában nem jutott irodalmi előnyökhöz, és erre azt hozza föl, hogy évekig nem jelent meg tőle semmi a nyolcvanas években. Azonban én nem azt írtam, hogy a besúgás közvetlenül mozdította volna elő irodalmi pályáját, hanem arról, hogy miként hozott hátrányba másokat, és ezáltal hogyan hozhatta közvetett módon előnybe önmagát. Azt sem állítottam, hogy ez a közvetett előny azonnal, azaz a nyolcvanas években realizálódott volna, itt hosszú távú hatásokról van szó. Végül pedig nyilvánvalóan azt sem gondolom, hogy Tar nevének jelenkori fennforgása kizárólag ennek lenne köszönhető. Azaz, még egyszer, itt nem Tar írói pályája a fő kérdés, hanem az irodalmi élet és recepció nem-irodalmi, államhatalmi eszközökkel való rejtett befolyásolása, amelynek Tar másodlagosan (mások, feltehetőleg leginkább Berkovits György ellehetetlenítése által) élvezhette előnyeit később (ehhez az állításhoz természetesen nincs szükség arra a feltételezésre, hogy „stratégikusan” viselkedett). Domján Edit mondatai arról, hogy ő „elfelejtette” Berkovits Györgyöt, csupán az én érveimet támasztják alá, a recepció torzulását (Tar és Berkovits, ÉS, 2023/15., ápr. 14.).

Hogy mindezen, feltételezésem szerint létező indirekt hatásokat észrevegyük, természetesen egy picit tágabb perspektívára lenne szükség: az egyéni írói életutak feltérképezése mellett az irodalmi mezőt mint olyat (akár Pierre Bourdieu nyomán) vagy legalább azt a szegmensét kéne az elemzés alapegységéül venni, amely Magyarországon a szociográfia és a szociografikus irodalom almezeje volt. Nos, ha az irodalmi mező az alapegység, akkor a benne tevékenykedő kortársak egymás versenytársai, éspedig elsősorban az utókor recepcióját tekintve. A mező részei az írók, kritikusok, kiadók, folyóiratok és más intézmények (például író-olvasó találkozók szervezői), illetve ezek viszonyrendszerei. E résztvevők, „szakértők” viszonyaiban alakul a kritika, az irodalmi érték és presztízs juttatása stb. Ha valaki valaha is tanulmányozta az irodalmi kanonizáció folyamatait bármely korszakban és irodalmi mezőben, nyilván nem írhatja le ezt a naiv, szinte komikusan csengő mondatot: „Tar állambiztonsági szerepének semmi köze nincs ahhoz, hogy jó író volt, átkozottul jó író, a saját maga okán és jogán. Ehhez neki hátszélre nem volt szüksége, nem emiatt kapkodtak utána, és van manapság is akkora olvasótábora.” Domján Edit megállapítása szintén nem túl szofisztikált: „Tar Sándor írói helyét (…) nem befolyásolja / nem befolyásolta Tar ügynök volta”.

Az esztétikai kritériumot én persze szándékosan háttérben hagytam, ugyanis ez esetben ez lényegtelen (és egy hosszabb elemzésben is csak egy kontextualizáló megközelítéssel együtt lenne értelmes, amennyiben a recepciót vizsgáljuk). Hogy valamely írónak jelentős recepciója legyen, ahhoz (talán legtöbbször) teljesülnie kell annak a szükséges feltételnek, hogy valamilyen értelemben „jó” író legyen. Azonban ez bizonyosan nem elégséges feltétel, máskülönben a recepció és kanonizáció kutatása teljesen értelmét vesztené, mindenféle hermeneutikai megközelítés is nevetség tárgya lenne, s helyükbe állíthatnánk egyfajta végtelenül primitív „zseni-esztétikát” (aminek az eredetije persze másról szól). Ekkor olyan sületlenségeket kellene gondolnunk, hogy a „tehetség utat tör magának”, „a jó író mindig megtalálja a maga közönségét” stb. Az alternatív kánon lehetőségének még a gondolata is idegenül hangzana. Különösen fantasztikusan hangzik ez az álláspont a magyar irodalmi mezővel kapcsolatban megfogalmazva, ami aztán igazán determinált kritikusok, kiadók és folyóiratok által – nevezzük őket az irodalmi mezőn belüli legitim társadalmi cselekvőknek.

S vajon mi történik akkor, amikor a puha diktatúra állambiztonsága is az irodalmi recepciót formáló erővé válik illegitim módon, kívülről, felülről és titkosan avatkozva bele az irodalmi mező folyamataiba? Éspedig olyas valaki által közvetítve, aki maga is ezen irodalmi mező részese? Szerintem ez irodalomtudományosan is igencsak izgalmas, sőt aligha megkerülhető perspektíva. Úgy tudom, az utóbbi húsz-harminc évben a magyar irodalomelméletbe is beférkőztek bizonyos, az irodalmi kontextust, intézményrendszert figyelembe vevő kultúra- és társadalomtudományos megközelítések, amelyek alkalmasak a recepció és a kanonizáció folyamatainak kutatására.

Deczki Saroltának az az állítása, szemben az enyémmel, hogy Tar nem rendelkezett nagy hatalommal, legalábbis nem bizonyítható, hogy rendelkezett volna, illetve, hogy „lehetősége lett volna tudatosan beavatkozni az irodalmi életbe, kortársai recepcióját manipulálni”. Egyrészt a „tudatosság” nem perdöntő, s arra természetesen nem lehetett hatással, hogy mit kezd az apparátus a jelentéseivel. Azt azonban Deczki is elismeri, hogy Tar „rosszindulatú és aljas jelentéseket irt”; akkor pontosan mit is jelent itt az, hogy „nem tudatos”? Esetleg nem tudatosan volt aljas és rosszindulatú? Ez valami olyasmi lehet, amikor úgy „hazudik” valaki, hogy nem ismeri az igazságot.

A lényeg, hogy Tar sokszor minden kényszer nélkül, tálcán kínálta a lehetőséget a diktatúra számára, hogy beavatkozzon az irodalmi életbe. Mint láttuk, a rendszer élt is ezzel, hogy hányszor, kivel kapcsolatban, és milyen súlyos következményekkel, az, mismásolás helyett, további kutatásra vár. Azonban egy súlyos eset is előidézhetett olyan folyamatokat a recepcióban, amelyek azután már autonóm módon, illetve egyéb hatásokkal összefonódva haladhattak a maguk útján, amint azt Berkovits Györggyel kapcsolatban vélelmeztem is (s akár ahhoz is hozzájárulhattak, hogy A barátom regénye 1986–1990 között ne jelenhessen meg). A recepció torzításához nincsen feltétlenül szükség folyamatos és rendszeres ügynöki beavatkozásra, elegendő lehet egyetlen jól irányzott csapás. Ezért nem kell mindent az ügynök „számlájára” írni, a társadalmi okság bonyolult; ugyanakkor nyilvánvalóan abszurd, ha ezen folyamatok igazolására kizárólag „írásos dokumentumokat” fogadunk el. Számos, másfajta irodalmi-történelmi bizonyíték létezik (ezeket most nem sorolom), különösen, ha érdeklődésünk a közelmúltra irányul.

A jobb megértés érdekében érdemes a redukáló és szűkítő álláspont helyett a perspektívát ismét kissé kitágítani. Ebben segítségünkre lehet némely történelmi analógia.

A diktatúra alatt az ügynöki tevekénység erőforrás lehetett az adott mezőben, mégpedig meglehetősen különleges, hiszen közvetlenül az államhatalomhoz volt bekötve. A „kisember”, ahogy Tart sokan aposztrofálták már, hirtelen fel lesz ruházva a diktatúra hatalmával, éspedig éppen a saját szférájában, amelyben maga is dolgozik. Kicsit olyan ez, mint a francia abszolutizmusban az ún. „pecsétes levél” (Michel Foucault-nak vannak róla gyönyörű elemzései sok helyütt): egy adott személyes konfliktusban vagy polgári jogi ügyben (örökösödés, házasság, „illetlen magaviselet” stb.) az egyik vitatkozó fél, a király személyre szabott döntése nyomán, a királyi hatalommal felruházva intézkedhet a saját javára, megkerülve a kodifikált formákat. A király, az egyik fél beadványa nyomán (amit előbb saját hatáskörében mérlegel), felülről nyúl bele egy helyi vitába, és valakinek önkényes módon igazat ad, míg elnyom egy másikat. A vesztes félt tömlöcbe vetik, száműzik vagy valamiképp ellehetetlenítik. Ez a hatalom mikrofizikájához tartozik, s messze túlmutat az („ügynökvitákban” is sokak által dédelgetett) „elnyomó-elnyomott”, „államhatalom – kiszolgáltatott kisember” a szocializmus időszakára is alkalmazott sematikus kettősségein.

Az ügynök esete a magyar puha diktatúrában, legyen bár irodalmi, s főleg, ha Tar Sándornak hívták, ehhez nagyon hasonló. Pontszerűen vagy ideiglenesen (ez persze nem az ő döntése) fel lesz ruházva azzal a képességgel, hogy az államhatalom eszközeit valakivel szemben bevesse, valamint felajánlhatja az államhatalomnak, hogy az rajta keresztül titokban beavatkozzon egy olyan autonóm szférába, amelyben nem lehetne illetékes. Ekkor az irodalmi mező társadalmi mechanizmusait felülírhatja vagy befolyásolhatja a külső, államhatalmi erő, amelyre még csak fény sem derül akkor és ott, de talán még évtizedek múltán sem, amennyiben a kutatók nem hajlandóak e problémával szembenézni. Holott ez nem csak tudományos, de erkölcsi kötelességük is volna, máskülönben csak azon kanonizációs folyamatok reflexió nélküli betetőzőiként lépnek fel, amelyeknek befolyásolásában nagy szerepük lehetett a kultúra pártállami korifeusainak.    

Végül, soha sehol nem írtam, hogy Tar Sándor esetében, lebukása után, a felmentő ítélet dominált volna. Azt állítottam, hogy ki-ki ízlése szerint felmentett vagy elítélt, leginkább a beszervezés tényét véve alapul, nem pedig a lényeget, az ügynöki tevékenységet. (Jólehet, maga az irodalmi közeg meglehetősen megbocsátónak tűnt). Azonban itt a diskurzus formája a fontos (nem pedig felmentő/elítélő tartalma), valamint a bukott (anti)hőshöz való kulturális vonzódás, meg hogy bizonyos körökben az illető egész kis kultusznak örvend. Persze már hallom a választ, „igen, mert akkora író”.  Én viszont azt gondolom, hogy ennek a kultusznak ahhoz is van köze, hogy az ügynökökkel kapcsolatos magyar diskurzus kudarcot vallott, azáltal, hogy a mechanizmusok elemzése helyett jobbára csak misztifikált figurákat volt képes felmutatni. Ahhoz van köze, hogy az „ügynöktörténetek megkapóak, hiszen az árulót, ezt az új idegent titok lengi körül, amihez a kényszer, a beszervezés és a lelepleződés drámaisága társul. E mozzanatok könnyen átalakíthatók fikcióvá, a beszervezések maguk is mintha a krimik és az összeesküvések dramaturgiája szerint zajlanának” (Berkovits Balázs: Erkölcstelen besúgók, tehetséges áldozatok, áldozatos erkölcsbírók, AnBlokk, 2009/3., 7. old.). Látható, az ügynöklét itt, a lelepleződés utáni kontextusban teljesen máshogyan jön szóba, mint az előbbiekben: nagyrészt Tar empirikus személyétől és tevékenységétől függetlenül szerveződik meg, mégpedig azon szenzációhajhász és képmutató fecsegés alapján, amit a magyar értelmiség színe-java (nagy tisztelet a kivételeknek, akik persze léteznek) a szélesebb nyilvánossággal egyetemben produkált az ügynökügyekben. Azonban a recepciótörténetnek az „ügynök figura” ilyetén konstrukcióját éppúgy figyelembe kellene vennie, és éppúgy nem teszi, mint ahogy az ügynök tevékenységét sem elemzi az egykori irodalmi mező viszonyrendszerében.

Addig is, amig az általam ajánlott kutatás valakik által megvalósul, csak egyet javasolhatok mindenkinek: tegyenek maguk a manipulált felejtés ellen, például olvassák Berkovits György munkáit, és nemcsak a hetvenes és nyolcvanas években születetteket, hanem a legutolsókat is, elsősorban a V. és Ú. című kétkötetes nagyregényt (2013), valamint a Ckó a fényképészt (2016). Hátha kiderül, ezek korszakos, nagy művek. 

A szerző további cikkei

LXVII. évfolyam, 14. szám, 2023. április 6.
LI. évfolyam 41. szám, 2007. október 12.
L. évfolyam 48. szám, 2006. december 1.
Élet és Irodalom 2024