Tartalom és stílus

Vita robbant ki az ÉS-ben és a KlubRádióban: mi a gyűlöletbeszéd, stiláris vagy tartalmi kategória? [Bolgár György és Gerő András beszélgetése, ÉS, 2004/37.; Tamás Gáspár Miklós: Gerő András téved, ÉS, 2004/37. - a szerk.] Gerő András szerint stiláris: indulat és személyeskedés jellemzi. Vásárhelyi Mária szerint tartalmi: emberiségellenes üzenetek a sajátosságai. (Csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy gyakran helytelenül az uszító és kirekesztő tartalommal azonosítják. Ez azért veszélyes, mert az emberiségellenesek visszaélnek vele: gyűlöletbeszédet kiáltanak, ha valaki ellenük uszít, vagy őket akarja kirekeszteni.)

A tartalom és a stílus pontos különválasztása általános elvi értelemben biztos nem megoldható, ahogy egy festményben sem tudjuk mindig elkülöníteni, mi benne a tartalmi ("amit ábrázol"), és mi a stiláris ("ahogy ábrázolja"). A nyelvben is így van ez valahogy.

Amikor megválasztjuk, hogy milyen tartalmat akarunk kifejezni, már számításba vesszük a megcélzott stílust. Ezért sokszor stiláris okokból nem mondjuk ki, amire gondolunk, csak célzunk rá. A célzás tehát azt jelenti, hogy a tartalmat a stílushoz igazítjuk, persze úgy, hogy azért vissza lehessen fejteni, hogy mi helyett mondtuk, amit mondtunk. (Vagyis a célzás arra példa, hogy a tartalom nem feltétlenül tükrözi a beszélői szándékot.) Az ellenkezője is előfordul, néha a stílust szabjuk a tartalomhoz, például amikor olyanoknak, akikkel amúgy közeli és közvetlen kapcsolatban vagyunk, ünnepélyesen jelentünk be valami ünnepélyeset.

Mindezek ellenére a hétköznapi életben hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a tartalom és a stílus élesen elkülönül egymástól: a naiv nézet szerint a tartalom nem más, mint az üzenet (pl. "menj innen"), amit többféle stílusban és regiszterben ki lehet fejezni (pl. lenne szíves kifáradni?, kimennél, légyszi?, húzzál el!). A kettő elkülönülése mellett szól, hogy a tartalom és a stílus teljesen külön tud válni. Például tudósok közt előfordul, hogy indulatos vagy személyeskedő stílusban vágnak egymás fejéhez mondjuk a részecskefizikával kapcsolatos állításokat, és fordítva, egyes politikusok tudnak egészen visszafogott (sőt, kifejezetten lehalkított) és tárgyilagos stílusban is szemérmetlenül pofátlan dolgokat mondani.

Akkor most térjünk vissza a gyűlöletbeszédre. Függetlenül attól, hogy mit neveznek így külföldön, nálunk szerintem az az uralkodó értelmezése, hogy aljas, emberiségellenes eszméket támogatólag hangoztat az elkövetője. (Erről szólt volna a gyűlöletbeszéd-törvénynek csúfolt jogszabály is.) Szerintem nem kétséges, hogy a zsidók eltávolításának szükségességét tárgyilagosan közlő mondat ugyanúgy gyűlöletbeszéd, mint az, amiben származás szerint más-más betűtípussal szedik különböző emberek neveit, vagy más módon célozgatnak emberiségellenes gondolatra.

Nagyon fontos a fenti támogatólag kifejezés. Nincs semmi baj azzal, ha valakinek a származásáról beszélünk (vagy akár elmesélünk egy zsidóviccet), a baj ott kezdődik, ha a származását magyarázatként használjuk a viselkedésére, tulajdonságaira, vagy indokként arra, hogy mit tennénk vele legszívesebben. Ez azt jelenti, hogy nem is a tartalmon, meg nem is a stíluson múlik a gyűlöletbeszéd, hanem a szándékon. (Elég nagy baj, hogy az önkényuralmi jelképekről szóló törvénybe ezt a szempontot nem vették be.) Ahogy a célzásról már mondtam, az éppen attól célzás, hogy ki lehet következtetni azt az üzenetet, amit helyettesít. Attól, hogy a (vélt vagy valós) stíluskényszernek engedve az eredeti közlés helyett célzást használunk, az üzenet még átmegy. Megmondom őszintén, nálam már az is kiveri a biztosítékot, amikor egy rádióreklámban a főnök a "buta nőt" parodizálva, fejhangon oktatja ki titkárnőjét, aki még azt sem tudja, hogy az illető rádiót fel lehet hívni telefonon tőzsdei információkért. Nem azért, mert "politikailag nem korrekt" ez a reklám, hanem mert a szőke nős viccekkel szemben nem a mulattatás a célja, és nem a titkárnő butasága a fő témája, hanem a tárgyához képest mellékesen, sunyin - mert megértően - állítja elénk a főnök megengedhetetlen viselkedésére.

Ha a gyűlöletbeszéd tényleg stílusbeli kategória lenne, akkor nagyjából ugyanazt a tartalmat gyűlöletbeszédként is, de visszafogott és tárgyilagos módon is elő lehetne adni (úgy, hogy az utóbbi esetben nem minősülne gyűlöletbeszédnek). Ezt egyszerűen nem tudom elképzelni. Ha valakire azt mondom, hogy hazug disznó, azzal nem mondok nagyon mást, mint hogy állításait szándékosan úgy fogalmazza meg, hogy azok nem fedik teljesen a valóságot, ezért nem szeretném, ha mondjuk a sajtó egészen különbözően kezelné a kettőt. Ugyanúgy nem szeretném, mint ha a nyílt rasszista beszédet másképpen kezelné, mint a sunyi célozgatásokat, ha a szándékuk amúgy ugyanaz.

Kálmán László