Szerelemgyerekből a szeretet prófétája

A keresztény, helyesebben krisztoszi egyházak által elfogadott evangéliumokból - mint az Eörsi István idézte (Krisztus származásáról, ÉS, 2004/3.), Máténak tulajdonított szövegből is - cáfolhatatlanul kitűnik, hogy Jézus nem Mária férjének, Józsefnek a gyermeke. Tehát a még pár évtizeddel ezelőtti fogalmak szerint törvénytelen gyermeknek vagy népiesen fattyúnak nevezhető. Igaz, mindmáig megvető, rosszalló zöngéje van a szónak. Így használata egy rádióműsorban - persze, szövegkörnyezete válogatja -, ha nem is büntetendő, mindenképp elítélendő. De Jézus szeretetet sugárzó lényének kialakulása szempontjából nem is az a fontos, hogy házasságban fogantatott-e, hanem az, hogy erről mit tudott. Neki, illetve környezetének, játszótársainak volt-e tudomása "törvénytelen" származásáról? Anyja szenvedett-e félrelépése miatt? És: milyen következményekkel járt az akkori zsidó társadalomban, hogy apja ismeretlen?

Tudjuk, hogy a szóbeszéd és a vele járó előítélet Galilea határain túl is követte őt, még Jeruzsálembe is. János evangéliuma (8,41) szerint az álszent farizeusok - hosszú polémiájukban az olajfák hegyéről a Templomba betérő Jézussal - arra hivatkoznak, hogy bezzeg ők nem házasságtörésből születtek. Vagyis hallottak arról, hogy nem a Dávid király házából származó József fia...

Márk (6,3) szerint pedig, amikor Jézus visszatért Galileába a Gadarenusok földjéről - ahol sok beteget meggyógyított -, a segítőkész bölcsességén álmélkodó helybéliek így locsognak: "Avagy nem ez-é az az ácsmester, Máriának a fia, Jakabnak, Józsénak, Júdásnak és Simonnak pedig testvére? És nincsenek-é itt közöttünk az ő nőtestvérei is?" Azzal, hogy Jézust nem (miként minden, házasságban született fiút) József fiaként, hanem Mária fiaként és testvéri rokonsága révén nevezik meg, nyilvánvaló, hogy a helybeliek nem ismerték el József apaságát.

Aki meg akarja ismerni Jézus mindenkin segítő, a megvetettekre, tisztátalanokra, ellenségeire is kiterjedő szeretetének forrását, annak meg kell értenie, hogy milyen élethelyzetek, élmények formálták gyermek- és ifjúkora érzelmi kibontakozását. Mekkora hatással lehetett rá "zabigyerek" voltának tudata?

A házasságon kívül fogant gyermek ma oly elfogadott, hogy a fiatalok talán fel sem foghatják, hogy ez milyen megalázó lehetett még a XX. század első felében is. Azelőtt, úgy tűnik, koronként és társadalmi rétegenként eléggé különbözött a megítélésük. Volt, ahol és amikor magas társadalmi státust élvezhettek, ha nemzőjük rangos férfiú volt és vállalta apaságát. Persze, szolgáló vagy jobbágy fattyának lenni sosem volt nagy dicsőség - de a pápa zabigyerekének valamikor jó esélye lehetett a pápaságra.

A házasság előtt fogant gyermekek elfogadottak voltak a Jézus korabeli zsidóságban, ha az apa később feleségül vette gyermeke anyját. A házasság előtti szexuális kapcsolatot ugyanis pragmatikusan kezelték. A zsidóság számára a szexuális főbűn a házasságtörés (szerződésszegés!) volt, amelyért - mint tudjuk - még Jézus idejében is megköveztek volna egy asszonyt, ha ügyes trükkel Ő meg nem menti. A házasságtörés roppant szigorú megítélésében valószínűleg az öröklés (és örökség) kérdése is szerepet játszott.

A házasságtörésből származó gyermeket, az úgynevezett mamzert Jézus korában annyira nem vették emberszámba, hogy például az ellenük elkövetett nemi erőszak nem volt büntetendő, de a mamzer csak mamzerrel léphetett házasságra.

Mivel Mária sosem vallotta be, hogy gyermekének ki az apja, feltételezhették, hogy házas ember volt, tehát a gyermeket mamzernek kellett tekinteniük. Valószínűleg Jézus éppen ezért nem vett magához feleséget.

Ha Mária hitt is abban, hogy a Gábriel nevezetű férfiú - akinek látogatása alkalmával esett teherbe - tényleg isten küldötte volt, ezt ki nem mondhatta, mert ha azt állítja, hogy az Örökkévaló ejtette teherbe - akinek a nevét sem ejthették ki a zsidók -, ez olyan istenkáromlás lett volna, amelyért biztosan halálra kövezik.

Bruce Chilton amerikai protestáns lelkész, a vallástörténet professzora, a Biblia korának ismert szakértője oly döntőnek tartja Jézus "Krisztussá válásában" a törvénytelensége miatti gyermekkori kirekesztettségét, hogy Rabbi Jézus című legújabb könyve (Doubleday, 2000, New York) első fejezetének címe: A Názáreti mamzer. Bibliai ciklusom harmadik könyvében Chiltonnál is fontosabb szerepet tulajdonítok Jézus személyisége formálódásában a "fattyúsága" miatti gyermekkori szenvedésének. A názáreti Izsák című regényemben az érzelmi vetületek feltárásával próbáltam megérteni és megértetni a gyermek Jézus traumáját, amikor felfedezte, hogy József nem az apja. Vagyis nem úgy apja, mint Jakabnak, József első házasságából származó fiának vagy Mária többi (Márk által is említett) gyermekének.

Regényemben Jákob, József legidősebb fia féltékeny a gyermek Jézusra, akit - úgy érzi - édesanyja, Mária jobban szeret mint őt, mostohafiát. Féltékeny kitörésében ő veti Jézus szemére - és kürtöli világgá -, hogy József nem Jézus apja. Ettől kezdve a szerencsétlen gyermek, akit kezdetben a zsinagógából is kitiltanak, annak szenteli élete nagy részét, hogy megtalálja igazi apját, aki megválthatná megalázottságából - ha nem nős ember és vállalná apaságát -, akit megillet a benne felgyülemlő szeretet, és akinek szeretetére vágyik. Ez az állhatatos, áldozatos, gyakran válságokba sodró apakeresés vezeti végül a felismeréshez, hogy az igazi szeretetnek nem az elérhetetlen alanyát - biológiai apját - kell megtalálnia: igazi beteljesülése az, ha mindenkire, ellenségeinkre is kiterjed. És tulajdon nemző-atyját keresve talált mindannyiunk teremtő Atyjára.

Kétezer évig Jézus tanítását a híveit üldöző, majd vezető Saulus-Paulus és az evangélisták egyházilag - ideológiailag! - megrostált és kanonizált írásai alapján értelmeztük. És jottányit sem gyarapodtunk, növekedtünk szeretetben. Sőt, egyre kegyetlenebb háborúkba sodródtunk. Majd az elszabadult előítélet, a mesterien szított gyűlölet milliók holokausztuszához vezetett. A reformáció is végül csak újabb vallási hierarchiák kiépüléséhez vezetett, és ma az egyházak éppúgy törekednek világi hatalomra, vagy legalább is a világi hatalmak befolyásolására és kihasználására, a meggazdagodásra, mint annak előtte.

Elítélendő, ha bántóan, megvetéssel nevezzük Jézust fattyúnak, de az semmiképp, ha élete egyik meghatározó tényére hívjuk fel ezzel a szóval a figyelmet, mint Eörsi István írása is. Sőt házasság előtti fogantatásának tényén túl, az akkori társadalmi implikációit is meg kell vizsgálnunk annak megértéséhez, hogy miként lett a názáreti leányka elsőszülött fiából a szeretet megváltó erejének prófétája. Akit ekként fogadtak el tanítványai.

A keresztény vallásalapítók ugyanis sosem keresték Jézus karizmatikus - szeretettel gyógyító, életeket gazdagító - egyéniségének titkát gyermek- és ifjúkora családi kapcsolataiban, élményeiben, megpróbáltatásaiban, ahogyan azt a mai személyiségfejlődési ismereteink birtokában megtennék. Ehelyett, engedve saját koruk elfogultságának, a származást és a megjövendölteket tekintették meghatározóknak. Ezért származtatták Dávid király házából és alkottak legendákat Isten volta elfogadtatására, mint ahogy királyokat, fáraókat - vagy éppen a római birodalom császárai közül nem egyet - isteneknek tartottak. Vagy isteneknek nyilvánítottak a kegyekre vágyó vagy megfélemlített alattvalók.

Gyermekkora - egész életvitelére kiható - gyötrelme helyett a halálához vezető szenvedését tárják elénk az egyházak mindmáig, minden elképzelhető formában. Mintha az megkülönböztethette volna Jézust a sok ezer, szintén keresztre feszített - és pár óra helyett napokig tartó, lassú kínhalált szenvedett - kortársától. Vagy a következő évszázadokban a szenvedés megváltó erejében hívő félrevezettettek ezreitől, akik vállalták a Jézusét gyakran messze meghaladó szenvedést - a mártíromságot - az üdvözülés reményében. A megváltásért, amelyre mindeddig hiába vártunk. Milliók szenvedtek és pusztultak el e tanok értelmezése felett zajló vagy ugyanazt az Istent másként tisztelők ellen folytatott háborúkban.

Mindazok, akik embernek születtünk - netán a társadalom legkitaszítottabb számkivetettjeinek: az uralkodó ideológia fattyúinak -, nem azért nézhetünk fel Jézusra, (nyugati) civilizációnk egyik meghatározó egyéniségére, mert halhatatlan Istennek születve halandó emberré lett; hanem, mert embernek születve, emberi gyötrelmeken felülkerekedve lett a szeretet megváltó erejének olyan példaképe, amilyenre manapság is oly nagy szükségünk lenne.

Bitó László