A legjobb és legváratlanabb dolog történt, ami egy oratórium alatt történhet: a közönség nevetett. Operássá válik a helyzet, de kicsit sem árt. Ez is A teremtés egyik arca. A zenében folyton hallja az ember A varázsfuvolát, végre egyszer az élmény is valami hasonló, csak Éva és Ádám egyszerre Pamina és Papagena, Tamino és Papageno.

(Bach: French Suites – Deutsche Grammophon, 2016)

Az ember fölteszi az első korongot, és vár, és vár, aztán egy kicsit le is fagy. Hú, de lassú. Hú, miért ilyen lassú? Hú, mi ez a szedált gyönyör? Mit akar ez jelenteni? Teljes visszahúzódást, papírrepülőn kidobott üzeneteket a toronyból: sajnálhatjátok, hogy nem vagytok itt velem? Finom merengéseket a kultúra romjain, elmúlt negyvenháromévezést, csöndes távolodást?

(Hangverseny Kocsis Zoltán emlékére – Müpa, december 10.)

Ez csak egy rossz koncert, talán okosabb volna nem is beszélni róla, mert a kegyelet ellen vétünk. Vagy pont akkor vétünk, ha nem beszélünk róla, ezt most tényleg nem tudom eldönteni.

(Cecilia Bartoli Händel-estje – Müpa, december 3.)

Nézem az arcát, feszült, keserű, nem akarok nagyon pszicho-okoskodni, de tényleg, itt egy élet játszódik a művekben, mintha semmi nem volna fontos Bartolinak a valóságból, csak az éneklés, mintha élet helyett operákban, áriákban élne.

(Joyce DiDonato: In War and Peace – Erato, 2016)

Ma már kevés csak úgy létrehozni egy lemezt, mert elvész a világban, kell hozzá művészi koncepció, selyemruha-költemények, különleges arcfestés a borítón (meg a koncerten is, természetesen), de valahogy nem így hallgatom a zenét. Nem arra gondolok, hogy ez most háborús zene, ez meg a béke, ez itt virágszirom, emez meg most Agrippina sötét áriája arról, hogy a gondolatok nem hagyják aludni, valahogy hatalomra kell segíteni a fiacskáját, Nérót, hanem hogy hallottam már néhány változatban ezt a vad és különös, éjszakai zenét, de így még soha.

(Kocsis intim megvilágításban – M5)

Legalább valakinek eszébe jutott, hogy itt van egy nagybeteg ember, aki elsőként veszi egyébként észre azt, amit a legtöbb gyászbeszédben elmondtak, hogy éppen annyi idős, mint Bartók Béla, és ahelyett, hogy szemérmesen elfordította volna a fejét, hagyjuk szegényt, odament hozzá, hogy addig beszéltesse, amíg még lehet. Vannak új elemek, és vannak történetek, amelyeket nem lehet elégszer elmondani.

(Puccini: Tosca – Erkel Színház, november 12.)

Giordani majdnem azt hozza, amit remélt az ember. Megtermett tenor, kicsit olyan, mint egy százkilencven centi magas Szinetár Miklós, a hangja pedig, legalábbis a régi szép időkben, igazán szólt, kicsit mindig ez is volt a baj vele, túlságosan örül az adottságainak. Kiáll és nyomatja, nem nagyon törődik vele, ha közben meghal a kicsi Liu, vagy éppen farkasszemet kell nézni hat puskacsővel.

(Palestrina: Missa papae Marcelli – Deutsche Grammophon, 2016)

Az egész interpretáció vibráló, színes, de némileg bizonytalan körvonalú, mintha nem is ott volnánk, ahol vagyunk Michelangelo izompacsirtái között, hanem valami fátyolos fényt engedő üvegablakok előtt. Tényleg ez volt Palestrina szándéka? 

(Shakespeare Songs – Warner, 2016)

(Nyikolaj Luganszkij koncertje – Müpa, október 20.)

(Mozart: Così fan tutte – a Royal Opera House előadása a Pesti Vigadóban)

(Wagner: Trisztán és Izolda – A Metropolitan élő közvetítése a Müpában)

(Sir Neville Marriner 1924–2016)

(A római Santa Cecilia zenekara a Müpában – szeptember 27.)

(Donizetti: Bolondokháza – Operaház, Szfinx terasz)

(Verismo! – Deutsche Grammophon, 2016)  

(Kelemen Barnabás és Kocsis Zoltán az Örkény kertben, szeptember 3.)

(Schubert: Schwanengesang – 1983, de újdonság a Deezeren)

(Daniela Dessì 1957–2016)