Peragovics Ferenc

Tovább

Különös dolog, mikor a történész memoárt ír, mert a műfaj szubjektív, viszont az igazi historiográfus magára is vonatkoztatni fogja szakmája első szabályát, az objektivitást.  Siker, karrier volt Ormos Mária osztályrésze hosszú pályáján, ami nem párosult felhőtlen családi boldogsággal. A kötet címében a csalódások szó talán a magánéleti kudarcokra hivatott utalni, abban azonban bizton reménykedhet a szerző, hogy életműve hatni fog, és jó néhány munkája kiállja az idő próbáját. Hosszú nyugdíjas éveket és jó főzőcskézést kívánunk!

Tovább

Tovább

Tovább

Hatos Pál: Szabadkőművesből református püspök. Ravasz László élete. Jaffa Kiadó, Budapest, 2016. 327 oldal, 3150 Ft

Tovább

Ungváry Krisztián: Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941–1944. Esemény – Elbeszélés – Utóélet. Osiris Kiadó, Budapest, 2015. 467 oldal,3980 Ft

Tovább

Tovább

Tovább

Simon Attila (szerk.): Esterházy János és a szlovenszkói Magyar Párt: Iratok a szlovákiai magyarok történetéhez (1938–1945). Fontes Historiae Hungarorum, 6. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2014. 302 oldal, ármegjelölés nélkül

Tovább

„A történelem a valóság emlékének […] különleges keveréke” – idézi Standeisky Éva a szépíró Krasznahorkai László jól hangzó mondatát a történettudomány rekonstruálási nehézségeiről, mi több, lehetetlenségéről. Az L. Balogh Béni történész-levéltáros által jegyzett dokumentumgyűjteményről írt recenzió­jában (Dokumentumok a megszállásról, ÉS, 2015/33., aug. 14.) ez a gondolat mintha a „Törvényes” megszállás című kötet értékeinek relativizálását szolgálná. Nem vitatható, hogy az összeállítás valóban egyfajta válaszként jelent meg a Krausz Tamás és szerzőtársa által jegyzett A magyar megszálló csapatok tevékenysége a Szovjetunióban című könyvre.

Standeisky írása végén annak az óhajának ad hangot, hogy szenvedéstörténet helyett inkább szembenézés-történetet kellene művelni. Egyetértek, de szerintem az egyensúlyos küzdelemre vágyó örök értelmiségi szól belőle, aki figyelmen kívül hagyja, hogy a magyar közvélemény előtt ezek a szövegek mindmáig ismeretlenek voltak, és ebben az esetben már maga a tény fontos, hogy megjelentek. Igen, csokorba gyűjtve. A könyv készítői egyszerűen kézbe vettek, elolvastak és közzétettek olyan forrásokat, amelyek a nyugat felé hömpölygő szovjet hadsereg magyarországi működésének – finoman szólva – árnyoldalait mutatják be. Az elhurcolt fiúk és meggyalázott leányok szenvedéseire koncentráltak. Mi ezzel a probléma? Hogy ezt most inkább fogja díjazni a magyar közvélemény konzervatívabb része? Na és akkor mi van? A szövegek nem hamisítványok!

Nem tagadható, hogy a kötetnek vannak problematikus részei. Azt valóban el kell dönteni, hogy a megszállás „törvényes” vagy törvényes, erre érzésem szerint Standeisky Éva helyesen mutat rá. A kettő nem ugyanaz, és a címbe kitett idézőjeles szó gyanút keltő. Erőteljesebb, tisztább és történetibb lett volna eufemizáló macskaköröm nélkül. Nekem hosszúnak és túlzottan aprólékosnak tűnik a dokumentumok lábjegyzetelése, ami helyenként már-már zavarja az olvasást. Az orosz szavak fordítása néhol pontatlan, például a 922. lábjegyzetben a Nacsalnyik Upravlényija Tila kifejezés a Hátország Irányításának Parancsnokát jelenti, és nem egy Tila nevű főnököt!

Összességében a hitleri Wehrmachtot Sztálingrádtól Berlinig kergető Vörös Hadseregtől a hosszabbodó történelmi idő sem veheti el a horogkeresztes embertelenség feletti győzelem patetikus örömét. Még akkor sem, ha a putyini Oroszország ma visszaél a diadal dicsőségével, és minden oroszellenes, Nyugat- és EU-barát megnyilvánulást Ukrajnában a fasizmussal azonosít. Az 1945 utáni Európa az antinácizmus szellemében fogant, és az orosz történelmi tudat konstans része, hogy a Szovjetunió abban a korban a oldalon állt. Ezt a tételt a kötet nem akarja cáfolni.

Ha már Standeisky Éva utalt a hatalmas forrásanyagban történő válogatás nehézségeire, éppenséggel ő is felettébb elfogultan idéz Mindszenty Józsefnek XII. Piusz pápához írt leveléből, ami alapján egyáltalán nem témához illő módon megállapítást nyer Esztergom érsekének önteltsége és merev konzervativizmusa. Bocsánat, de annak mi köze a szovjet megszálláshoz? Holott hogyha a 155. számú iratból (Mindszenty levele Alvary Frederick Gascoigne angol követnek, 358. old.) idézett volna, abból egy jövőbe látó politológus-érsek személye is kihámozható. A kötet fontos erénye, hogy egyháziak véleménye, állásfoglalása is olvasható a megszállók tevékenységéről.

Igaza lett Szekfű Gyulának, aki Kovács Imre parasztpárti politikusnak mondta négyszemközt, hogy a szovjet megszállás addig fog tartani, amíg a Szovjetunió. A mondatot a szerkesztő idézi bevezető tanulmányában.

A Vörös/Szovjet Hadsereg „vendégeskedése” 46 évig tartott Magyarországon. A rendszerváltás után 25 évnek kellett eltelnie, hogy összeálljon egy elsősorban kutatóknak szánt szöveggyűjtemény, amely alapján a Kádár-korszakban sulykolt ideologikus klisék helyett reális(abb) képet alkothatunk a megszállás módjáról, jellegéről, mindennapjairól. A szovjet ármádia megjelenésére használatos fogalmak variálódnak a közölt iratokban, és még az sem biztos, hogy a felszabadulás szót kizárólag baloldali jelentéstevők használják. Az ellenséges, idegenkedő alaphangulathoz sok helyen bizonytalankodással vegyes bizalom is társulhatott.

Utóbbit, ha tényleg volt, hamar sikerült lerombolniuk a megszálló erőknek. Az iratok tartalmát a Recrudescunt mintájára egy legújabb kori kiáltványban lehetne összefoglalni. A kurucok sérelmezték a jogtalan porciót, forspontot, katonai célú közmunkát, ma másképpen fogalmaznánk, és kiegészülne a bűnlajstrom: gazdasági károkozás, jogtalan rekvirálások, köztörvényes bűncselekmények – köztük kiemelten nők megbecstelenítése százezres nagyságrendben –, férfiak válogatás nélküli elhurcolása málenkij robotra, politikai nyomásgyakorlás stb. A Standeisky Éva által is idézett 95. iratban, Nyírvasvári körjegyzőjének panaszában mindez sűrítve áll: „a lakosságot a katonaság teljesen kiélte”. A totális háború korában a væ victis logikája hatványozottan érvényesült.

Az ország levéltárosainak kollektív szellemi terméke fontos és hiánypótló munka, efelől nem lehet kétség.

Tovább

Tovább

Ujváry Gábor: „Egy európai formátumú államférfi” – Klebelsberg Kuno (1875–1932). Kronosz Kiadó–MTT, Pécs–Budapest, 2014. 226 oldal, ármegjelölés nélkül

Tovább

Tovább

Kiszolgáltatva. A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940–1944 között. Összeállította és a bevezető tanulmányt írta L. Balogh Béni. Források a romániai magyarság történetéhez. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2013. 478 oldal, ármegjelölés nélkül

Tovább

Csepeli Györgynek A test mérnökei címmel jelent meg könyvismertetése Kádár Gábor és Vági Zoltán új kötetéről (A végső döntés, Jaffa Kiadó, Budapest, 2013) az ÉS augusztus 9-i számában. A könyvet nem ismerem, a szerzők munkásságáról jókat olvastam, ezért nem is „érdemben” akarok foglalkozni a szociálpszichológus írásával.

Mindössze bevezető gondolatainak brutális fennhéjázását vélem kritizálandónak. Csepeli így: „Miközben a mai magyar »sztártörténészek« azon vitatkoznak, hogy az elejétől a végéig antiszemita Horthy-korszak az iskolai osztályzatok kretén logikája szerint 4-es alát vagy 3-as fölét kapjon, alapvető ismereteink hiányoznak [kiemelés tőlem – P. F.] azokról a személyekről és történésekről, melyek az 1920 óta kísértő gyilkos lehetőséget 1944-ben valósággá érlelték.” Na most, itt ugye mindenki megkapta a magáét, aki az ún. Gerő–Romsics-vitában részt vett, leginkább persze az antiszemitizmussal vádolt oldalon. Azok mindnyájan eltolhatják a biciklit. S nemcsak Romsicsék, hanem az egész történettudomány a célpont! A miközben után jön az eközben kezdetű mondat, amit nem idézek. A lényege, hogy egy nem publikált kutatás szerint – Csepeli Györgyé vagy másoké, nem derül ki – a mai magyar felnőtteknek csak a 9 százaléka tartja felelősnek a magyar lakosságot a történtekért, 25 százalék a gazdag zsidókat kárhoztatja, Hitlert és Horthyt, illetve a magyar lakosságot minden második ember tartja csak felelősnek. 

Tehát miközben mindenféle nevesincs történészek értelmetlen vitákat folytatnak a Horthy-rendszer jellegéről – úgy, hogy a fundamentális kutatások sem készültek el a korszakról! –, a magyar társadalom java része dagonyázik a bűntelenségben, vagy éppenséggel csak félvállról ismeri el cselekvő aktivitását, bűnrészességét. Nos, utóbbival nagy vitám nincs. (Éppen a közeli hőgutás napokban a strandon akadt meg a szemem egy 35-40 közötti férfin, aki két gyermekével fürdőzött. A szíve fölött egy hatalmas horogkeresztet ábrázoló tetkó éktelenkedett. Percekig néztem lopva, lenyűgözött a bőrbe égetett barbárság.) Viszont mivel magam is céhtagnak számítok, Csepeli György sommás ítéletét történeti vitáinkról vissza kell utasítanom. És nem elsősorban az utalás szintjén megjelenő akadémikus miatt, aki, szögezzük le, nem holokauszt-kutató, hanem azon kiváló szakértők nevében, akik sokféle megközelítésben foglalkoznak évtizedek óta ezekkel a kérdésekkel. Aki ezt leírja, nem lenne tudatában annak, hogy a Páva utcai holokauszt-központban kik és milyen munkát végeznek? De említhetnék más műhelyeket is. 

Miután Magyarországot a holokauszt-kutatás szempontjából Csepeli szűz területnek nyilvánította, következik az átvezető mondat a Kádár–Vági-kötet bemutatásához. Ebbe az ismereti vákumba (sic!) robbant be a szerzőpáros könyve. Jómagam csak az utóbbi 10 évben szemináriumok, konferenciák, wörksopok ezrein vettem részt, s mindez csak lebegés lett volna az űrben? De most végre megszületett a kulcsmű?! Nekem az is merész és önhitt dolog volt, amikor Csepeli György pannonhalmi látogatását követően nyílt levelet intézett Várszegi Asztrikhoz az apátsági könyvtárban álló Teleki-szobor eltávolítása ügyében. Akkor kognitív disszonanciára hivatkozott, részben egyébként jogosan, de valóban komolyan gondolta, hogy fellépése nyomán a balga páterek rögtön kidobják Horthy miniszterelnökét? Most meg itt van ez a vákuum.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2017