Az emberi méltóság védelmében

Minden félreértés elkerülése végett előrebocsátom: a Hamász október 7-i terrortámadása a védtelen és ártatlan izraeli lakosság ellen felháborító és teljes mértékben elítélendő cselekedet volt. Izrael államnak nemcsak joga, hanem kötelessége is megvédeni polgárait. A Hamász terrorszervezet elleni hadjárat ezért jogos önvédelemnek tekinthető.

Kertes Attila azzal a címmel írt véleménycikket, hogy Távolabb a gyűlölettel! (ÉS, 2023/46., nov. 17.). A cím tökéletes, a szöveg üzenete azonban rettenetes.

A szerző perdöntőnek tekinti, hogy végre megtudjuk, vajon a gázai népesség hányadrésze támogatja a Hamászt. Ha ugyanis kiderülne, hogy a gázai lakosság jelentős része idetartozik, akkor szerinte a fegyvernyugvást, netán a békét csak a nép eme részének úgymond lőtávon kívülre irányuló kitelepítése hozhatja el. Miután tudja, hogy ez a régi palesztinai mandátumterületen fizikailag lehetetlen, ezért kijelenti, hogy a biztonságot Izraelnek csak a Gázai övezet teljes kiürítése adhatja meg. Fejtegetését azzal zárja, hogy az izraeli jobboldal már régen feladta a két állam koncepcióját, mert úgy véli, hogy minél több autonómiát adnak a palesztinoknak, azok annál több rakétát lőnek ki Izraelre.

Ez a vonalvezetés elfogadhatatlan. Elsősorban azért, mert embertelen, erkölcstelen, ideológiai megalapozását tekintve pedig a fasizmus és a sztálini idők legrosszabb gyakorlatát hívja elő szalonképesnek tűnő ötletként. Másrészt, ha feltesszük, hogy a szerző kiindulópontja mégis helyes, akkor is bizonyos, hogy a felkínált megoldási módozat nem kivitelezhető, és nem vezet tartós békéhez.

A Gázai övezet a világ legnagyobb lélekszámú, túlzsúfolt szabadtéri börtöne, ahol a lakosságot a Hamász erőszakos hatalomátvétele óta teljes bezártságban tartja egyrészt maga a terrorszervezet, másrészt Izrael Állam, harmadrészt a vele szomszédos Egyiptom. Nem lehet csodálkozni azon, hogy a teljes kilátástalanság és reménytelenség közepette mélyszegénységben tengődő lakosság egy része kétségbeesésében a terroristák uszályába került.

Tudható azonban, hogy nem mindenki. Ismerjük a megbékélés híveit a határ mindkét oldalán. (Voltam ott, tárgyaltam velük.) A több mint négyezer gyermek, aki ártatlanul meghalt az elmúlt hónap harcaiban, bizonyosan nem volt a Hamász híve. A gyermekek sohasem felelhetnek az apák bűneiért vagy véleményéért. Egy egész népet a kollektív bűnösség elve alapján elítélni és ennek nyomán szülőföldjéről kitelepíteni tőrőlmetszett náci-sztálinista gondolat. Ráadásul éppen ez a Hamász álláspontja. Ha ezt elfogadjuk, akkor a Hamász győzött.

A javaslat vélemény alapján akarja életfogytiglani száműzetésre ítélni azokat, akik semmiféle tényleges bűnt nem követtek el. Ez a totalitarizmus logikája, amely bevezette az „objektív bűnösség” fogalmát. Hannah Arendt gyönyörű könyvet írt ennek az ordas eszmének és rettenetes gyakorlatnak a leleplezésére.

Feltéve, de egyáltalán nem megengedve, hogy mégis ezt alkalmazzuk a csak véleményükben „bűnös”, de jogilag egyébként ártatlan gázaiak esetében, felmerül a kérdés, hogy milyen mércét alkalmazzunk a Jordán folyó nyugati partján azokkal az izraeli telepesekkel szemben, akik nem a saját hazájukban, hanem egy megszállt ország területén laknak, ráadásul az elmúlt években már több mint száz őslakos palesztint megöltek? Ők tényleges bűnöket követtek el, mégis maradhatnak? Aztán mi legyen azokkal az izraeli zsidókkal, akik nem a megszállt területeken laknak, hanem Izraelben, semmiféle bűnt nem követtek el, de véleményük az, hogy Erec egész földje Izraelé a „folyótól a tengerig”?  Szűrjük meg őket, és a nemkívánatosakat űzzük el Izraelből? Milyen alapon, és vajon hova? Melyik ország fogja őket befogadni? Vagonírozzunk ismét immár a demokrácia nevében? A vélemény- és szólásszabadság nevében?

Lám, hova vezet a – legyek jóindulatú – meggondolatlan ötletelés.

Bezalel Smotrich izraeli pénzügyminiszter közismert szélsőségesen rasszista állásfoglalásairól. Smotrich, aki a nemzetközi jog által illegálisnak minősített nyugati parti telepek egyikén él, élesen ellenzi az önálló palesztin államiságot, sőt tagadja a palesztin nép létezését is. Ez tőrőlmetszett Hamász-felfogás, hiszen a Hamász ugyanezt vallja a zsidókról. Száműzzük a minisztert, és mindazokat, akik rá szavaztak, nemcsak a nyugati partról, hanem Izrael állam területéről is, csak azért, mert ő és hívei fasiszta nézeteket vallanak?

A képmutatás leleplezi a fajgyűlöletet és az elfogultságot. Nem alkalmazható kétféle mérce. Elsősorban erkölcsi okokból, de hatékonysági alapon sem.

Végül, igaz-e az, hogy a palesztinok nem érdemlik meg az autonómiát, mert annak minden bővítésére rakétákkal válaszolnak?

Ez az állítás többszörösen hamis. Egyrészt a Hamász 2006-os hatalomátvétele óta Gázában blokád van, nem autonómia. Másrészt a nyugati parton, ahol ugyan van némi önrendelkezés, bár az egyáltalán nem bővül, nincs rakétázás, helyette az izraeli telepesek gátlástalan terrorja tombol. Rakéták a Gázai övezeten kívül csak Libanonból érkeznek, de azokat nem a palesztinok küldik, hanem az Irán zsoldjában álló Hezbollah terrorszervezet.

Netanjáhu izraeli miniszterelnök elszólta magát, amikor kijelentette, hogy a Hamász terrorszervezet uralma Gázában kapóra jön Izraelnek, mert  jó ürügyet képez arra, hogy a kétállami megoldás felé ne történjen előrehaladás. Ezt a cinikus logikát zúzta szét a Hamász október 7-i támadása Izraelben.

Nem lehet-e összefüggést látni a Netanjáhu-kormány végzetes hanyagsága és a Hamász uralmából valójában hasznot húzó izraeli szélsőjobboldal magatartása között?

A Hamász katonailag nem legyőzhető, mert nemcsak egy terrorszervezet, hanem egy ordas ideológia is. Olyan, aminek ellenkező előjellel, de számtalan híve van Izraelben is. Fasiszták vannak elegen mindkét oldalon. Mi legyen velük? Kiirtás? Kitelepítés? Puszta véleményért? 

Nem lenne egyszerre emberibb és hatékonyabb azon gondolkodni, hogyan lehetne a gázai palesztin lakosságot a száműzetés kollektív büntetése helyett érzelmileg, ideológiailag és politikailag leválasztani a Hamászról? Nem lenne emberibb és hatékonyabb felkínálni végre az Egyesült Államok és a nemzetközi közvélemény tekintélyes része által évtizedek óta szorgalmazott kétállami megoldást? Nem vezetne nagyobb eséllyel a tartós békéhez, ha a palesztin nép visszakapná nemcsak a gazdasági előrehaladás esélyét, hanem emberi méltóságát is?