Hogyan élünk?

Nem emlékszem, hogy valaha is olvastam volna olyan elfogadhatatlan hangvételű írást az ÉS hasábjain, mint Csillag Istváné (A magyar útfüggőség, 2013/9., márc. 1.)

A volt miniszter úr egy csalással kezdi. Idéz Pogátsa Zoltán általa vitatott (Rosszabbul élünk, mint 20 éve?, ÉS, 2013/6., febr. 8.) cikkéből, majd folytatja: „»...a gazdasági szerkezetváltás után pedig a jövedelmek alakulása egyáltalán nem követte a GDP vagy az ipari termelés növekedését. 2005 környékére mindösszesen a hatvanas érték 170-180 százalékra korrigált vissza, és azóta ebben a sávban imbolyog.« Szerzőnk nem tagadhatja, hogy az egy főre jutó reáljövedelem ma nagyjából a kétszerese az 1960-as évekének”. Az érthetőség kedvéért meg kell jegyezni, hogy a vitatott adatok a KSH „Egy keresőre jutó reálkereset indexére” vonatkoznak. A csalás abban van, hogy az 1960-as adatot összekeveri „az 1960-as évekével”. Ha az 1960-tól 1969-ig tartó időszak átlagát összevetjük az utolsó kiértékelt tíz év (2002–2011) átlagával, akkor az utóbbi az előbbinek csak 157 százaléka, azaz mintegy másfélszerese csupán. De ennél sokkal rosszabb a helyzet. Az 1990–2011 évek átlaga 147,14, míg a rendszerváltást megelőző 22 év (1968–1989) átlaga 147,27, ami tehát egy hajszállal még jobb is. Innen nézve semmivel sem élünk jobban, mint a rendszerváltás előtt. De a helyzet még ennél is rosszabb, mert ezek az adatok azokra vonatkoznak, akiknek van munkájuk, és így keresetük. Azonban a rendszerváltás után nagyon sokan hosszabb-rövidebb időre elvesztették az állásukat, tehát egy személyre vonatkozóan a rendszerváltás utáni adat sokkal rosszabb a 147,14-nál. Még tovább menve, ha lineáris trendvonalat illesztünk a rendszerváltás előtti évek idősorára, akkor az azt mutatja, hogy ma 214,37-nál kellene tartanunk, vagyis a mai fizetések reálértékének az 1960-as reálérték több mint kétszeresének kellene lennie. Amennyivel pedig kevesebb, az az ára mindazon dolgoknak, melyeket Csillag István az „úri huncutság” kifejezéssel illet, vagyis az ő megfogalmazásában „a piaci verseny, a szabad vállalkozás, a forint konvertibilitása, az utazás és munkavállalás szabadsága, a gyerekeink külföldi egyetemeken való tanulása...” Mellesleg jegyzem meg, hogy a világútlevél a rendszerváltás előttről származik, ami ténykérdés.

Az a tény, hogy a rendszerváltás után az életszínvonal a statisztikai adatokban is visszatükröződő módon visszaesett, az életszínvonal csökkenésének máig ható további forrása lehet. Ez a helyzet, ha valakinek addig felhalmozott értékeiből el kellett adnia vagy hitelt kellett felvennie.

Eddig pusztán egyszerű eszközökkel kapható adatokról beszéltünk. Ha azonban a dolgok mélyére akarunk ásni, akkor fel kell vetni, hogy a pénz értékét Slutsky vagy Hicks módjára definiáljuk-e. Slutsky szerint két összeg akkor egyenértékű, ha meg tudjuk venni belőle ugyanazt. Vajon ma egy elbocsátás alatt álló egyetemi oktató az egyetemi fizetéséből meg tud-e venni havonta három könyvet, négy-öt fontos kulturális folyóiratot, s el tud-e menni színházba, moziba? Aligha, pedig ez szükséges volna ahhoz, hogy a kultúrát szakmájától függetlenül közvetíteni tudja tanítványainak. Hicks ennél sokkal kevesebbet követel meg, csak annyit, hogy ugyanazt a hasznossági értéket el tudjuk érni az adott összegből megvásárolt árukkal. Csakhogy mindenkinek más a hasznossági függvénye. Az árak szerkezete igen jelentős változásokon ment át, így tehát sokan lehetnek, akik még a hicksi értelemben sem élnek ugyanolyan jól, mint korábban.

Csalás azonban a második bekezdésben már idézett mondat másik fele is: „...és azt sem tagadhatja, hogy a Trapper farmer, a Sztár Cola, a Trabant és Zsiguli, a panellakások, a Mambo magnó, a Krasznaja Moszkva minőségéhez képest kicsit jobb a vásárolható áruk minősége és választéka is.” Valóban, ma jobb minőségű áruk vannak úgy 30-40 évnyi technikai fejlődés után. Nem csoda. Amúgy mindkét nagy cola-cég már a rendszerváltás előtt is jelen volt a piacon, ami megint ténykérdés. Hm..., a Krasznaja Moszkván kívül mást is lehetett kapni. Anyám kedvence a 4711 volt, amit minden nehézség nélkül vett meg. A felsorolt áruk egy része Magyarországon készült, hazai munka volt benne. Ma lényegében nincs Ikarusz és Videoton sem, hogy csak két nyereséges vállalatot említsek a sok közül.

Csillag Istvánutóvédharcot folytat a rendszerváltás és egykor létezett pártjának, az SZDSZ-nek a védelmében. Ennek érdekében igyekszik bizonygatni, hogy a társadalmi különbségek nem nőttek tetemesen. A társadalmi különbségeket leggyakrabban úgy mérik, hogy a társadalom legmagasabb jövedelmű tizedének jövedelmi átlagát osztják a legalacsonyabb jövedelmi tized jövedelmének átlagával. Azt írja: „1987-re – ingadozások mellett – 4,6 százalékra csökkent [a legfelső és legalsó tized jövedelmi aránya]. A nagyjából ötszörös különbség a legalsó és a legfelső jövedelmi tized jövedelmei között valóban 7,2 százalékra ugrott 1994-ben, és ez maradt 2000-ben is, de ez azért következett be, mert a legfelső jövedelmi tized jövedelmei sokkal gyorsabban nőttek, mint az átlag.” Igen, ezt nevezzük társadalmi különbségnek. De persze itt is sokkal rosszabb a helyzet a KSH adataiban foglaltaknál. A közölt arányok minden bizonnyal a KSH 9000 háztartásra kiterjedő statisztikai felmérésén alapulnak. Sajnos azonban az a helyzet, hogy szakmai körökben közismert, hogy mind a legfelső, mind a legalsó tizedben igen magas a latencia, azaz a statisztikába sem a milliárdosok, sem a hajléktalanok nem kerülnek be. Tehát a valós adat lényegesen magasabb. Ne felejtsük, mert az is ténykérdés, hogy mindkét csoport, tehát a milliárdosok és a hajléktalanok létszáma a rendszerváltás előtt szignifikánsan kisebb volt. Nyilvánvaló továbbá, hogy nagyon sok a magasabb kategóriákban a feketejövedelem. Elég csak arra utalni, hogy a pártok konzervatív becslés szerint is mind a 2006-os, mind a 2010-es választásokon a tízszeresét költötték annak, amit a törvény engedélyez számukra. Ezzel az összeggel soha nem számoltak el. Ezt a hatalmas mennyiségű pénzt, pontosabban ennél sokkal többet, ki kellett juttatni a költségvetésből, és mindenféle csatornákon át a pártok kasszájába csorogtatni. Mindenki, aki egyengette a pénz útját, természetesen jól járt.

Az, hogy mennyire jól élünk, nem csupán attól függ, hogy mennyi a reálkeresetünk. Fontos tényező a biztonság. Az az ember, aki ugyan jól keres, de naponta retteg, hogy meddig marad meg az állása, rosszabbul él, mint az, aki valamivel kevesebb jövedelemhez jut, de állása biztos. Az állás nem csupán jövedelmi biztonságot jelent, hanem erkölcsi támaszt is, hogy az illetőre a társadalomnak szüksége van. Az állás féltése, a rettegés a lehető legkonkrétabb értelemben durván csökkenti a személyes szabadságot. Az is nagyon sokat számít, hogy milyen az általános közhangulat. Elfogadhatatlan az a stílus, ahogy az emberek a közösség dolgairól vitatkoznak a gyáva névtelenség mögé bújva a lapok internetes kiadásaiban. Ez a stílus az ország házából, a politikusoktól jön. Ma nem szeretni, megbecsülni illik egymást, hanem durván ledorongolni. Ez is rontja az élet minőségét.

Csillag Istvánírásának 2) pontjában hosszasan értekezik az útfüggőségről, amelyről azt írja, hogy „Az útfüggőség elmélete Paul David (1985) írásától eredeztethető.” Okfejtésének lényege, hogy az az út, amelyet Magyarország a rendszerváltás előtt a történelem egésze alatt bejárt, csak olyan kapitalizmushoz vezethetett, amilyet kaptunk. Azt hiszem, ebben nagyon nagy mértékben igaza van, bár ez nem menti fel a személyeket, akik a politikát csinálják. Feltételezem, hogy Paul David írását már a rendszerváltáskor ismerte. Kérdésem CsillagIstvánhoz: akkor miért tetszett kapitalizmust csinálni?