Ki a szakember és ki nem?

Minden tudományos elmélet a valóság egy szeletét írja le több-kevesebb pontossággal. Igencsak sekélyes a tudása annak, aki összetéveszti a valóságot és annak modelljét. Komoly szakember nem tesz ilyet. Különösen igaz ez a közgazdaságtanra. A gazdaság igen bonyolult rendszer, amely sok bizonytalanságot tartalmaz. Nagyon csínján kell bánni az olyan kijelentésekkel, hogy mi igaz rá, s mi nem. Nem szakember az, aki nem képes észrevenni a valóság és az elmélet között feltűnő szakadékot. A közgazdasági elméletek alkalmazását nehezíti, hogy az ígért kívánatos hatás gyakran elfogadhatatlanul hosszú idő alatt fejlődik ki. Ha egy elmélet merev alkalmazása károkhoz vezet, tudni kell váltani.

Nagyon kiegyensúlyozatlan cikk jelent meg Szentkirályi Balázs tollából (Ősellenség? Miért közeledik Orbán Viktor Surányi Györgyhöz?, ÉS, 2010/6., febr. 12.). Benne kivétel nélkül nevüket nem vállaló, szavaik alapján banki emberekként azonosítható illetők nyilatkoznak. Milyen szakember az, aki nem meri a nevét adni a szakmai véleményéhez?

Nagyobb baj, hogy mindegyikük a tankönyv egy-egy lapját mondja fel, ahelyett, hogy gondolkodna a magyar helyzetről. Valaki el is szólja magát: „Mert a pénz gyors - három százalék fölötti gyengülési üteme - tönkreteszi a gazdaságot. A tankönyvek szerint a vállalkozók nem tudják, hogy befektetéseik értéke mikorra térül meg, ezért kevesebbet fognak beruházni, lassul a növekedés üteme, és nő a munkanélküliek száma is." (Kiemelés tőlem - V. B.) Továbbmegyek annál, amit Bánfi Tamás (Néhány megjegyzés Szentkirályi Balázs Ősellenség? - Miért közeledik Orbán Viktor Surányi Györgyhöz?, ÉS, 2010/7., febr. 19.) írt ugyanerről a helyről. Komolyan vehető szakember nem mond abszolút határt. Még akkor se, ha az EU három százalékot kér.

Ezzel el is jutottunk ahhoz a félrevezető vitához, amely hosszú évek óta folyik nálunk a gazdaságról. Ennek két fontos eleme, hogy mekkora infláció engedhető meg, illetve mennyit költhet a kormány. Ez a vita nem alap nélkül való. De a lényeg mégsem ez, hanem az, hogy mitől lesz pénze az országnak, azaz mit tudunk eladni itthon és a határainkon túl.

A félrevezető vita közgazdasági szempontból arról szól, hogy mennyire kell a makrofolyamatoknak szolgálni a mikroszintet. Szentkirályi cikkében található ezzel kapcsolatos sületlenségeket Bánfi pontosan feltárta (pl. erős pénz mellett is lehet javítani az exporton). A vita mondanivalója gazdaságpolitikai szempontból az, hogy mennyire kell teljesítenünk, illetve önszántunkból mennyire teljesítsük az EU által kiadott házi feladatot. Ennek jogi háttere az EU alapokmánya, illetve a jegybanki törvény. Mindkét dokumentum a jegybank kizárólagos feladatává teszi az infláció letörését és alacsony szinten való tartását. Ez a dogmatikus kizárólagosság szakmai nonszensz. Igaza van Bánfinak, amikor ezt írja „Nehezen cáfolhatónak tartom azt a tételt, miszerint csak az az antiinflációs monetáris politika lehet tartós és ésszerű, amelyik a gazdaság egészében lezajló folyamatok eredőjeként éri el az árstabilitást." Ez a korrekt szakmai szemlélet.

Ezzel szemben az MNB 2002 óta a válságig dogmatikusan és szemellenzősen csak az inflációra koncentrált. Emiatt igen furcsa lépések és tétlenségek tanúi voltunk. A dollár árfolyama 2002 márciusának elején 300 forint felett volt, szeptemberben pedig 200 forint körül. Az MNB nem tett semmit, örült annak, hogy a forint magas árfolyama csökkenti az inflációt. De ekkora változást kevés termelő visel el. Nem köztudott, de ez volt az oka, hogy pl. a Herendi Porcelán Manufaktúra akkor többmilliárdos veszteséget halmozott fel. Sorra vonultak ki a forint irreálisan magas árfolyama miatt a nyugati termelő vállalatok. A folyamatosan erősödő forintot a jegybanknak az euróhoz képest kétszer 7,5 százalékos árfolyamsávban kellett volna tartania. Amikor a forint elérte az erős oldalon a sáv határát, az MNB intervenció helyett kétszer tizenöt százalékosra növelte a sávot. Van-e értelme harmincszázalékos valutasávnak? Nincs. Az árfolyam nem mehet át a sáv egyik szélső értékéről a másikra anélkül, hogy a gazdaság erősen meg ne rázkódjon. De az MNB rátett egy lapáttal: amikor a forint megközelítette az erős oldalon a sáv határát, beavatkozás helyett, ami az MNB kötelessége lett volna, eltörölte a sávot. A válság kitörése előtt egy dollárért csak 140 forintot kellett adni. Azért kíváncsi lennék Karvalits Ferenc véleményére, hogyha még ez az árfolyam se volt elég jó a devizatartalékok feltöltése, akkor milyen árfolyam mellett kell azt csinálni.

Róna Péter többször nagyon pontosan rámutatott, hogy az MNB nem teljesítette kötelességét, nem tartotta kordában a Magyarországon elérhető pénz mennyiségét, hanem a külföldi hitelek akadálytalanul áramlottak be, növelve az inflációt. Tehát felelőtlen és veszélyes Karvalits Ferenc helyzetelemzésének az a része, hogy „...belföldi megtakarítások híján az ország a válság előtt erősen rá volt utalva az akkor még könnyen elérhető nemzetközi forrásokra." (Amit lehetett - és amit nem. A jegybank a válság idején, ÉS, 2010/6., febr. 12.)

Az MNB munkájában szakmai hibák is előfordultak, mint pl. a kiáramló jövedelem durva felülbecslése. Az MNB több esetben nyilvánvalóan megvalósíthatatlan inflációs célt erőltetett a kormányra, amit csak úgy lehetett volna elérni a külső infláció mellett, hogy a hazai vállalatok árat csök­ken­te­nek. A jegybanknak fel kellett volna ismernie, hogy a reálgazdaság szenved, a bankok jól járnak, rajtuk keresztül jelentős jövedelem áramlik ki, és az alkalmazott monetáris politika növeli a költségvetés kiadásait.

Ebben a vitában eredendő bűnként szokás említeni, hogy 2002-ben az új miniszterelnök, Medgyessy Péter betartotta az ígéreteit (a kiürített költségvetés dacára), és ez megterhelte az államkasszát. Jelenleg nincs szakmailag komolyan vehető elemzés ezen intézkedések hatásáról. Itt a többletbér az elsődleges hatás. A másodlagos hatás az, hogy ennek egy része azonnal visszaáramlott a költségvetés olyan tételeibe (egészségügy, nyugdíj), ahova mindenképpen rakni kellett volna. Harmadlagos hatás, hogy mivel ezt a pénzt a kis jövedelmű emberek nem vitték ki az országból, az áfán és a jövedéki adón keresztül újabb költségvetési bevétel keletkezett. Minden bizonnyal lehetett volna kompenzálni ezt a többletkiadást, ha a pártok szerényebbek.

A termelő szektoroknak olyan euró-árfolyamra van szükségük, amennyiért megközelítőleg ki lehet termelni egy eurót, vagyis úgy 300-320 forintot kellene adni egy euróért. Közvetve a jelenlegi árfolyammal a bankokat védjük, hogy ne túl sok ügyfelük csődöljön be.

Medgyessy és Gyurcsány azért nem volt jó miniszterelnök, mert egyiknek sem volt semmiféle ötlete arra, hogy a gazdaság mely szektorait kellene fejleszteni és hogyan. Ez nem is megy, ha valaki csak mak­ro­fo­gal­makban gondolkodik. Itt bizony a lehetséges mik­ro­fo­lya­ma­to­kat kell felismerni és erősíteni. Miniszterelnökségük alatt  nem erősödött a gazdaság. Csak egy példa a tehetetlenségre: a Magyar Bálint által nagy hanggal bejelentett zsám­bé­ki magyar Szilícium-völgyből semmi se lett. De nem egy ilyen ötlet kellett volna, hanem több száz.

Ha a miniszterelnöki pozícióra készülő Orbánnak van ötlete arra, hogy mely szektorokban lehet felélénkíteni a gazdaságot, akkor meg kell szabadulnia a fent vázolt, dogmatikus, a termelő és szolgáltató szférákat sanyargató monetáris politikától. Ez természetesen vonatkozik annak emb­le­matikus figurájára, Járai Zsigmondra is. Ő különben a bevezetőben mondottak értelmében aligha tekinthető szakembernek, éppúgy, mint Szentkirályi megszólaló forrásai.

Mindez nem von le semmit Surányi igazságából, és nem is tesz hozzá semmit. Furcsának találom, ha a tegnap még orákulumnak tekintett szakembert megdicséri egy, a szerző által nem szeretett közszereplő, akkor a megtalált „források" rögtön az orákulum ellen foglalnak állást.

Befejezésül egy nyílt kérdés Kar­va­lits Ferenchez. Ha az MNB mindent jól csinált, beleértve a háromszázalékos kamatemelést is, akkor miért nem hozzáférhető mind a mai napig az MNB Monetáris Tanácsának erről döntő ülésének jegyzőkönyve?!