A levelekben hősünk mintha csak kikacsintana a levélbontogató cenzorokra, amikor olyanokat ír haza, mint hogy a „hazai cigaretta elfogyott, vacak Pall Mallt szívok” (L. Nagy Zsuzsának, Lackó Miklósnak, Ránki Györgynek és Spira Györgynek, 1971. március 4.), vagy éppen: „A négerek és a színesek elnyomásáról nem írok, azt úgyis jól tudjátok” (Peschka Vilmosnak, 1971. április 30.). Az egyszerűen must-read – angol kifejezésekkel nyelvgyakorlási célból teleszúrt – levelezés egyik csúcspontja a sok közül az a bekezdés, amelyben Hanák lerántja a leplet a hippidivatról:

„New Yorkban, az imperializmus fellegvárának legfellegebb várában a kapitalizmus szemmelláthatóan elevenen rothad. (...) Nem mondom, az idősebb nemzedék még elég jól öltözött, a jobbmódúak, de az ifjúság roppant szegény, nyomorúságosan él. Sokuknak nincs cipőjük, harisnyájuk, mezítláb járnak, kopott, rongyos farmerben, elnyűtt pulóverben. Hajukat, szakállukat – minthogy a borbély nagyon drága, nem vágatják, rendes ruhájuk nincs. A manipulált közvélemény ugyan ezeket hippiknek nevezi, és azt állítja, hogy szándékosan öltöznek így, de ez persze csak a kapitalisták megtévesztő propagandája” (Peschka Vilmosnak, 1971. április 30.).

Deák István: Maratoni életem. Emlékirat. Kronosz Kiadó, Pécs, 2023, 381 oldal, 4950 Ft

A legjobb értelemben vett „egotörténet” műfaja igencsak passzol Deák István ironikus látásmódjához, amellyel mindig képes kívülről látni, és ha kell, kigúnyolni saját magát – nagy emberként megtehette ezt. Nem tartózkodott a nevetséges, nem egyszer kínos helyzetek felidézésétől, miközben itt-ott megrendítő a máskor oly kacagtató visszaemlékezése. A második világháborús tragédia, a holokauszt és az összeomlás leírása különösen bővelkedik szív-, torok- és ökölszorító részekben, mint amikor leírja a sárga csillag viselésére kötelező, megbélyegző rendelet utáni napjait: „Szörnyű élmény volt, ma is minden porcikámban érzem. Kint nem szólt hozzám senki, nem gúnyoltak, de éreztem, hogy az életformánk és az életünk célja romokban hever. Az osztályban csak a mindig barátságtalan, egyben bukásra álló Gesztelyi gúnyolt ki, mégis úgy döntöttem, hogy ezt a megaláztatást nem tudom elviselni. Néhány nap múlva csillag nélkül mentem iskolába. A pedellus megkérdezte: »Hát már nem viseli a kitüntetését?«”. (110.)

Szijártó M. István: A történelem diskurzusa
Kisantal Tamás: Az emlékezet és a felejtés helyei
Baráth Katalin: A történetírás terhe
Földes György: Nemzet és hegemónia

Bozóki András: Gördülő rendszerváltás. Az értelmiség politikai szerepe Magyarországon. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2019, 532 oldal, 4990 Ft

Bozóki maga is aktív szereplője volt a rendszerváltásnak – 1993-ban lépett ki a Fideszből –, de ebben az elméletileg igencsak megalapozott, szigorúan tudományos monográfiában nem érhető tetten a személyes érintettség, a mű híján van a ki- és beszólásoknak. Ellentétben a Magyar Panoptikum című 1996-os kötetébe összegyűjtött – főleg a korai Magyar Narancsban megjelent – cikkeivel, amelyekben Bozóki az Antall- és a korai Horn-korszak szereplőit ütötte (elsősorban persze az amerikai nyakkendős, népfőiskolás MDF-eseket, illetve a világról semmit se gondoló szocialista technokratákat), a két kötet tehát jól kiegészíti egymást. Persze a panoptikum-jelleget a Gördülő rendszerváltás se nélkülözi, hosszan lehetne sorolni az olyan neveket, amelyek ma már annyira távolinak tűnnek, mint a Jurassic Park-matricaalbum dinói.