A váróteremben sokan vannak, nem tudja, mi a helyes viselkedés, behúzódik a fal mellé, hozott könyvet, csak nem meri még elővenni, le kell adnia a beutalót, de nem tudja, hol, fél, hogy elszalasztja azt, akinek oda kell adni a papírokat. Két sebészeti szakrendelő van, hatos és hetes, csak később derül ki számára, hogy az ajtók mögött a rendelők egybenyílnak, függönnyel elválasztva, odabent egyetlen orvos rendel, ingázik a két helyiség között, és miközben a vizsgálatra vár, végighallgatja majd egy, a hangjából ítélve, idősebb asszony kórtörténetét. A hatos ajtón kilép a nővér, a betegek körbeveszik, papírokat adnak át, ő is átadja. A nő megnézi a beutalóját, volt már itt, kérdezi. Nem. Várjon. Vár.

Mester csörgött rám, hogy akkor mi van, itt várnak Verával, mikor érek oda. Azt hittem, hétvégén lesz. Nem, nem hétvégén, ennyire hülye nem lehetek, kétszer is megbeszéltük, hogy csütörtök két óra, a temető bejáratánál. Még jó, hogy itthon vagyok, magamra rángatom az öltönyömet, sikerül elcsípnem a tizenhetes buszt, a végállomástól tíz perc rohanás a temetőig. A búcsúztató ott tart, hogy példás családapa volt. Polgári temetés, nincs pap. Kesi három éve vált el, Vera mesélte, hogy a felesége utána sem szállt le róla, nem engedte, hogy lássa a gyerekeit, ezért lett öngyilkos. Vagy ki tudja. Vera szerint ezért. A gyászjelentésben annyi volt, hogy huszonhat éves korában, tragikus hirtelenséggel. Agyonlőtte magát a laktanyában.