„A Klinikáknál szálltunk le, mentünk ösztönösen visszafelé, oda, ahonnan jöttünk. Bismarck előttünk lépkedett, mi nem figyeltük, merre megyünk, csak mentünk utána, hogy ő biztos tudja, ő biztos jobban tudja. A kórház előtt megtorpant. A padon, ott, ahol néhány órája mi is tanyáztunk, Tomika tűnt fel, össze volt görnyedve, a fejét a karjában tartotta, nem látott kifelé, csak a földet nézte meredten, mintha oda volna írva valami, amit el kell olvasnia, valami láthatatlan bölcsesség, ami segíthet, ami megmentheti, ami új életre keltheti az anyját. Leültünk mellé, de nem nézett fel, csak ült tovább, szoborrá merevedett, mint a pantomimesek, akik órákig maradnak egyetlen pózban.”