Volt egy történetük. Azt, hogy kinek köszönhették azt a történetet, vagy hogy mikor keletkezett (hogy keletkezett-e egyáltalán, vagy mindig is létezett), nem tudták, és igazság szerint nem is igen akarták tudni. Természetesnek vették a meglétét, s a magukénak érezték: úgy gondoltak arra a történetre, mint a sajátjukra, mely mindig is velük volt, s velük is marad, és nem foglalkoztak túl sokat a szerzőség kérdésével.
Magát a történetet igencsak jól ismerték – úgy is mondhatnánk, kívülről tudták; de aztán az idők folyamán valószínűleg történhetett valami, mert egyre nehezebben tudták csak elmesélni a történetet – pedig ilyesmire azelőtt soha nem volt példa.
Eleinte csak csodálkoztak ezen a kollektív emlékezetkiesésen, és afféle átmeneti állapotnak tekintették; de aztán ahogy telt az idő, kezdtek egyre nyugtalanabbá válni. Míg egyesek a globális felmelegedéssel hozták összefüggésbe a különös jelenséget, addig mások inkább az egyetemes elhülyüléssel magyarázták a dolgot.

► Jhumpa Lahiri: Amerre járok. Fordította Greskovits Endre. Park Könyvkiadó, Budapest, 2023, 172 oldal, 4499 Ft

Jhumpa Lahiri 1967-ben született Londonban. Szülei indiai (nyugat-bengáli) bevándorlók voltak. A család Lahiri hároméves korában az Egyesült Államokba költözött. Mivel Lahiri hivatalos neve (Nilanjana Sudeshna Lahiri) túlságosan nehezen kiejthetőnek tűnt a tanárai számára, Jhumpának kezdték szólítani, mely eredetileg a családi beceneve volt. A család otthon továbbra is a bengáli nyelvet használta, így Lahiri számára, kislányként az angol nyelv az idegenséget jelentette – legalábbis amíg meg nem tanult olvasni. Az angol nyelven való olvasás jelentős szerepét Lahiri életében mi sem mutatja jobban, mint a Barnard College-ban (Columbia Egyetem), majd a Boston Egyetemen szerzett diplomáinak sokasága (angol irodalomból, összehasonlító irodalomtudományból és kreatív írásból), s szintén a Boston Egyetemen megszerzett PhD fokozata (disszertációjában azt vizsgálta, hogyan hatott az olasz építészet a XVII. századi angol drámaírókra).

A férfi azt mondta, egy ideig maga alatt volt, ivott és gyógyszereket szedett, de tudta, hogy ez csak látszatmegoldás. Az egyik nap, félúton a bódultság és az alkoholmérgezés között, egy pillanatra átfutott az agyán, hogy akár ki is ugorhatna az ablakon. Senkit sem érdekelne. Különben is, nincs értelme semminek sem. Akkor meg minek folytatni? De érdekes módon biztos volt benne, hogy nem fog kiugrani. Mellesleg a második emeleten lakik; ez nincs elég magasan egy rendesen kivitelezett öngyilkossághoz.

► Csányi Vilmos: Sétálgatok a ker­tem­ben. Open Books Kiadó, Bu­da­pest, 2022, 211 oldal, 6999 Ft

Új könyve nem szakkönyv, de nem is szépirodalom. Szabad könyv: kötetlen műfajú. (És nem mellesleg: mint könyvtárgy is szép.) Vannak benne megfigyelések és megállapítások a szerző saját kertjeiről (Nógrád, Balatonalmádi), s a kertekben megmutatkozó, kibontakozó és állandó változásban lévő életről. Szerepel benne novella (A lény és az őrző című kitűnő és szép „korai” írás), olvasható vers (igaz nem a szerző alkotása, de egy neki ajánlott szöveg – Géczi János: ...lenni című költeménye), emlékek, történetek, sztorik, anekdoták vegyesen. És rengeteg fénykép – Csányi Vilmos felvételei kertekről, fákról, virágokról és állatokról (mindegyik saját és érdekes történettel rendelkezik természetesen).

Mielőtt nyugdíjba vonult volna, a férfi (nagy tudású, sápadt és mogorva alak) könyvtáros volt – egy kisebb felsőoktatási intézmény megfelelőnek mondható tanszéki könyvtárát vezette. Mindig is úgy vélte, hogy az igazi könyvtár olyan hely, ahol a fényviszonyok tökéletesek, a könyvtárosok (és a műveltebb könyvtárlátogatók) pedig nemcsak ismerik, de szeretik, olvassák és értik is a könyveket. Az életről mint olyanról, meglehet, nem sok fogalma volt, mindent tudott viszont a könyvekről. Igazság szerint csak és kizárólag könyvek között érezte jól magát.