Tücsök, két válás után, nem igazán érezte át Hangya bánatát, de La Fontaine meséjét ismerte. Csiklandozta a sors csavarja, meg emlékezett a COVID-os időkre is, akkor ő volt hasonló helyzetben. Míg utazhatott, ilyen-olyan produkciókkal zenélhetett, és a közönség tapsolt, nem érezte, milyen iszonyatosan egyedül van. Nem úgy a karanténban. Miután életében először úgy istenigazából kialudta magát, hirtelen semmi dolga nem akadt. Gyakoroljon? Minek? Ki tudja, mikor lesz koncert. Mást meg sosem csinált. Régi nagy koncertek, szerelmek végtelenre állított lejátszási listájával próbálta távol tartani magától a süket magányt, de ez is kevés lett volna, ha nincs Hangya és az online iszogatásaik, meg Hangyané főztje, amiből hetente egyszer-kétszer letettek neki egy adagot az ajtaja elé.

Muskátli és Hokedli birkóztak. Hokedli hirtelen felpattant és hosszú lábain elinalt. Muskátli utána. A fogócskába Derelye is beszállt. Hokedli színlelte még kicsit a menekülést. Aztán hagyta, hogy ismét a földre teperjék. Gazdáik beszélgetve, jókedvűen figyelték őket. A fogócska következő körébe Derelye gazdája is beállt. Derelyét próbálta pórázvégre kapni. Ideje hazamenni. Már egy órája kinn vannak. Neki meg hosszú napja volt. Sikerült elkapnia, hazamentek. Hokedli átpártolt egy pincsihez a kutyafuttató túloldalán. Muskátli a játéktól izgatottan visszament Sacihoz, a gazdájához. Nyikorogva nyílt a rácsos ajtó, egy srác és a skót juhásza jött. Saci két éve járt ide, szinte mindenkit ismert névről vagy kutyanévről. Őket nem. A skótjuhász-kölyök odarohant Muskátlihoz, ismerkedés: kíváncsi fenékszaglászás. Saciéknál is, fenékszaglászás nélkül. A srác egyidős lehetett Sacival, huszonkettő, huszonhárom, középmagas, cingár, széles vállú. A zakó úgy lógott rajta, mintha benne felejtette volna a vállfát. Mosolyogva, felcsillanó kíváncsisággal nézte hol Sacit, hol Muskátlit. Nyugodt léptekkel jött, ahogy Saciékhoz ért, lehajolt és megsimogatta Muskátlit.

– Milyen szép Yorki. Hogy hívják?

Marci dühében többször beleverte a fejét a Zig-Zag jazz-pub falába. Képzeletben. Pár napra jött a nővéréhez Berlinbe, és nem számított rá, hogy egy jam sessionbe csöppen.

– A fene egye meg! Pont ilyenkor nincs nálam hangszer! Pedig a nővérem lakótársától elkérhettem volna a gitárját. Ott porosodik a szobájában.

A fiú hallgatta a kedvcsináló alkalmi zenekar blues, illetve funky örökzöldjeit, és az jutott az eszébe, pár éve még egyet sem ismert volna fel. De a zeneiskolájában kikupálták.

– Ki az: nem ismeri Hendrixet, a Led Zeppelint és James Brownt, mégis zenésznek nevezi magát? A DJ.

Péter közel járt a műszak végéhez és ahhoz, hogy a pultra dőlve elaludjon. A pokolba kívánta a tizenkétórázásokat, többször indítványozott már petíciót, tüntetést a szakszervezetnél, de mindig elintézték annyival: felsőbb döntés, nem tehetnek semmit.

Pörgésre vágysz? Szeretsz emberekkel foglalkozni? Mindened a problémamegoldás? Jó a kommunikációs képességed? Itt a helyed! Jó fizetés, fiatalos csapat, mennyei munka! – morogta Péter azt a hirdetés­szöveget, ami alapján annak idején soul resources lett.

Eleinte élvezte is. Szeretett segíteni az embereknek, értelmezni a csavaros jogi nyelvet. Érdekes jellemfejlődéseket látott, és ha kérték, szívesen adott tanácsot. Ám mostanra elege lett.