„- Elég, köszönöm! Százhatvan per száztíz. Írja, Klárika!

- Írom.

- Magas, ugye?

- Nem annyira. Változékony az idő. Ez ilyenkor átlagos. És egyébként kétszer kéne

  mérni, mert a második a valós.

- És megmondaná a pulzusom?

- Százhuszonnégy. Ezt ne írja, Klárika!

- Nem írom.

- Ez magas.

- Igen, ez magas. Fáradékony?

- Három-négy órát alszom délutánonként.

- Nem baj, csak pihengessen. Egyébként kétszer kéne mérni, mert a második a valós.

  Régen is ennyi volt?

- Kilencven és száz között. Inkább száz. Kérjek időpontot a klinikán?

- Nem kell! Maga ilyen. Így van összegyúrva. Ilyenek a gének.”

Hogy is lettem ilyen? Hogy fajulhattak el a dolgok idáig?

Online vagyok. Már három hónapja. A szobából néha átsétálok az ebédlőn át a konyhába, aztán vissza, miközben Kati dolgozik, kirepül reggel, és csak öt felé tér haza. Hétköznapi történeteket hoz, nem sokat, csak annyit, amennyi egy hétköznapba belefér. Mégis egy kis levegő. Mohón kérdezem, hogy hol volt, kivel mit beszélt, van-e valamilyen pletyka. És persze van. Amióta elkezdődött az online, azóta érdekesebbnél érdekesebb hétköznapi történeteket mesél mindennap.

Amióta elkezdődött. Még tavaly. Tavaly, ami sok mindent ellopott tőlem. Például ellopta az egyik barátomat, aki egykor tanárom volt. Ötvenhét évesen. Sok Guinnesst ittunk, és főképp szép dolgokról beszélgettünk. Utoljára Kati beszélt vele. Azt mondta, hogy nem fél a haláltól, tulajdonképpen már megcsinált mindent, amit meg akart csinálni. Elengedte az életösztönt, és ez nem jó, ha az ember él.

Fiamtól ellopta a gimnázium egyik évét.

Csak két korszakot ismertem: egy némát és egy énekeset. Az egyik forró volt, és izzadtam, a másik hideg, és vacogtam. Aztán a két korszakot néven neveztem. Az előbbi a zöldségek, gyümölcsök és a rengeteg főzelék, az utóbbi a téli gyümölcsök: a narancs és a banán ideje lett. Majd kisebb egységekre bomlott a két rész. A forróban epres krémes, málnás krémes, barackos krémes és szőlős krémes szakaszok követték egymást. Málnahab és bodzaszörp nézte némán, hogyan fújja a homokot az útra a szél. A hidegben először a piros bácsi ideje jött el, csomagot hozott, és énekelni kellett neki. Aztán gyönyörű mesefát hozott ajándékokkal az a halott fiatalember, akitől tiltott apám, mert félt az élőktől, de nagyanyám minden szombat délben átvitt a parókiára, hogy erről az emberről hallgassak történeteket. Azon az estén, mikor eljött, énekelni kellett hozzá is. És mindig volt egy nap, mikor nagyanyáméknál aludtam, és nem kellett hamar lefeküdnöm. Ennek a napnak a legvégén mindenki énekelt.

Elég rosszul kezdődött a 17-es év. Nem nyertem meg a lottó ötöst. Nem lettem gazdag. Az asztali számítógépemet megtámadta egy vírus. Keleti írásfélékkel reklámok ugráltak fel a monitoromra. Gépfegyvert és meztelen lányt kínáltak eladásra. Egyikből sem vettem, mert nem nyertem meg a lottó ötöst. A gépet újra kellett telepíteni. Mindenem elveszett. Odalett a nagy mű is: nem fogok Nobel-díjat kapni. Legalább azt megvehettem volna, ha megnyerem a lottó ötöst. Szilveszterkor minden ellenségemnek megbocsátottam, és hosszú életet kívántam. Úgy éreztem, hogy ’17-ben meghalok, de ebből sem lett semmi.

Mary Slender az erkély korlátjának dőlt. A fülledt szobából néztem, ahogy lassan beleolvad a meleg estébe. A lány már New Jerseybe érkezésem óta tetszett, és jól is jött Tom Barrier bulija. Ő is ott volt. De csak késő éjjel tudtam Maryhoz jutni, mert meg kellett hallgatnom Tomot, aki a Nyomorultakból énekelt egy dalt. Kint állt a lány a frissességben, és én egyre csak bámultam őt, ki a cigifüst, a sörös szagú mondatok és az izzadt tombolók közül. Tom meg a Nyomorultakból úgy nyávogta a dalt, mintha a Macskákból ugrott volna be.

A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!

A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!