Összességében mégis az volt az érzésem, hogy nagyon is későn indultunk ki a kocsmából, mert túlságosan hosszan fejtegettem a művészetével kapcsolatos felszínes gondolataimat, s nem győztem hangsúlyozni, amíg az utolsó pohár pezsgőnket ittuk, hogy ebben a mindenféle romló, igazi szellemiség hiányában megalkotott térben lehetséges az a fajta mitológia, amelyik a műveiben szinte sorsszerűen halhatatlanná teszi a hőseit. Még talán az asztalunknál ülve fejtettem ki azon benyomásaimat, hogy a művei számomra egy ásványokban gazdag lelőhelyhez hasonlítanak, ahol a féldrágakövek, az igazi gyémánt- és aranyásványok darabjai mindenféle meghasonlás nélkül arra a legbelső üzenetre teremtettek, hogy visszaszolgáltassák az olvasók számára a már feledésbe merült önfeledt behatolást egy látszólag önmaga érvényességét megszüntetni akaró világba. A valóság reprodukálása itt elrozsdásodott vonásokkal mutatta fel a bűnt.

Nagyon is tudatában volt halála jelentőségének, s hogy mi mindent veszít egy effajta világi hatalommal bíró ember már csak azáltal, hogy mindazon javakat és kincseket, messzi földekre nyúló befolyását nem viheti magával a sírba, s hogy a létterhes küzdelem és időtlen fáradság, amellyel életében sosem szűnt meg a saját és az övéi befolyását és hatalmát gyarapítani. Továbbá a városi és vidéki kastélyokról és palotákról, amelyeket pályájának érdemeként kapott, s még ezen túl is, amelyek a lányai és fiai címéül és járandóságául a család hírnevét és vagyonát öregbítették és gyarapították. S itt külön megemlékezett azokról a hatalmas birtokrészekről, megyéket átszelő szőlőültetvényekről, amelyeket küzdelmes életében az elleneitől szerzett. Mégis soha el nem múló félelemben élt öregedvén, hogy mindezen jószágok, átláthatatlanul szövevényes és családilag birtokolt kincsek tulajdonlása fenntartható lesz-e majd az ő elmúlása után, hiszen így egy tagban volt pompás és szemrevaló, s minden veszteség, amely egy apró darabot is kitépne e nagyszerű egészből, és akár csak egy halastóval, egyetlen hektárocska szántóval vagy erdővel kevesbítené e gazdagságát, már életében borzalmas kínokat okozna őfőméltóságának.

A nagy akácnál, ahogy befordul a Hírös közbe, mondja a Börtönkarnagy, aki mindössze fél éve költözött a faluba, látja, hogy a Sár tér tökéletesen üres. Még a harangozó is felhagy a déli harangszóval, amikor őt meglátja, csak a roncsbuszból kiugráló gyerekek hangját hallja. Minden gyerek zuhanás a semmibe, a sötétség apostolai, gondolja. Megnézi a kocsma előtti szobrot, amelyik talapzatával együtt sem magasodik a térde fölé, s mint már többször elolvasta, a falu nagy szülöttjét, a jeles pálinkafőző mestert ábrázolja, aki egykor a puszpángban és csalánban gazdag völgyben a gyümölcs hozzáadása nélkül párolt nedűjét rászabadította a környék iszákosaira.

„A kocsmáros nagyon elégedett most a helyzetével, a szivar, bár csak lassan szokott hozzá, és mivel erős dohányos, hónapokig szenvedett tőle, de mára már, hála a Börtönkarnagy whyskijének, amelynek kortyolgatása közben a szájából egyenesen az agya lesz mámoros, anélkül, hogy a gyomrában érezné azt az összerándulást, ahogy ő nevezte, lórúgást, most már nem szívja le a tüdejére a szivar füstjét, csak a szájában édesgeti, és ugyanígy van a számára idegen itallal is, éppen csak a nyelve és a nyálkahártyája ízleli ezt a telimegeleget. Különösnek találja, hogy ekkora kocsmáros-múlttal még meglepetéssel szolgálhat számára valaki ebben a műfajban. Hiszen mindig is büszke volt a saját maga főzött párlataira, ha ezeket soha nem is szolgálta fel a falu elbutult lakosainak, akik leginkább az almából készült nedűihez ragaszkodtak, amelyben megéreztek utólag belecsepegtetett némi körte vagy szilvaízt. A Börtönkarnagy jelenlétét nagy elégtétellel nyugtázza, hiszen ezek szerint még legalább egy hónapig lesz mesélnivalója a hirtelen szétszéledt vendégeknek. Minden szavát a legnagyobb figyelemmel hallgatja, ha tehetné, jegyzetelne is közben, hiszen nem biztos abban, hogy mindent jól ért, és még esetlegesebb, hogy mindezt majd pontosan képes lesz elmesélni.”

„Azt szerettem volna megvizsgálni, hogyan viszonyulnak egymáshoz a világirodalom idetévedt hősei, milyen személyes kapcsolatot alakítanak ki, ha huzamosabb időre összezárjuk őket. Nézzen alaposan körül, talán képes néhányat közülük megszólítani, esetleg a bizalmukba férkőzhet. Egy kulccsal megnyitotta előttem a csöppet sem bizalomkeltő fakaput, és máris egy ápolt liget közepén találtam magamat.”

Épp csak belenyaltam a levesbe, mondaná egy régi vágású kritikus, máris megkértem a vendéglős lányának kezét. Mindent megéreztem, amit ez a próza kínál. Mindent látni véltem, ami itt mondandó, látható, érzékien jelenvaló. Egy olyan utcában járunk, amelyik az otthonossága kínjától szenved. Ahova időtlenül beköltözött az idegenség. Ahol úgy szenvednek a szereplők, hogy otthon vannak.