Emlékeim Jupiterhez

„A gőztől bepárásodik az ablak. Figyelem anyám pecsétes kötényét. Ahogy mozdul, ráncokba gyűrődik. Ki akarok szökni az udvarra, de tudom, hogy rám vár a krumpli- és hagymapucolás. Anyám nem enged. Amíg nem végzek a feladatokkal, nincs játék. Hugi bezzeg a szobában tévézhet. Nem baj, majd este elszedem a mackóját és eldugom. Akkor majd felbolygatja a házat, és mire megtalálja, jól kifárad. Olyankor az ágyon fekszem, és visszafogottan nevetek a markomba. Szórakoztató, ahogy sírva szalad keresztül a szobákon. Ha véletlenül hangosan felkacagok, felém lendül, az arcomba karmol. Néha verekedünk, de azért szeretjük egymást. Apu, amíg még itthon élt, azt mondta, a verekedős testvérekben lakik a legtöbb szeretet. Igaz, mióta elment, kevesebbet verekszünk és veszekszünk.
Fogjál hozzá, szól rám anyám. Kést ad a kezembe, a vágódeszkához állít. Fel kell állnom a sámlira, hogy elérjem. A sámli alatt bolyhos-tapadós szőnyeg, nehogy elcsússzon alattam. Így könnyedén felérem a pultot. A késsel is vigyáznom kell. Múltkor elvágtam a kezemet, dőlt belőle a vér, majdnem elájultam.”