A magyar kolléga

A sors úgy hozta, hogy a rendszerváltozás után egyik vezető tisztviselője lehettem az intézménynek, amely akkor még kívül-belül Külügyminisztérium volt. A kétezres évek derekán, 31 évnyi szolgálat után távoztam a tárcától. De mindmáig a szakmában maradtam. 
Mostanság megkeresett egy nyugati szervezet: humanitárius segítséget akarnak eljuttatni néhány szigorúbban vezetett ország börtöneibe. Kérték, hogy segítsem őket egy tájékozódó beszélgetéshez Budapesten.  Ez azért lehet hasznos, mert a magyar kormányzat közelről ismeri, és félszavakból is érti az érintett államok vezetőit. 
Felhívtam a – nekem még mindig – Külügy illetékes főosztályvezetőjét. Szót szeretnék váltani vele. A titkárság először türelmet kért, azután időt, mert a naptár még nem állt össze. Három hét elteltével szóltam: értem én, csak hallani akarom. A titkárnő konzultált, majd újabb hét múlva már világosan megmondta: ismerik írásaimat és nyilvános szerepléseimet. Ne erőlködjek, velem a Külgazdasági és Külügyminisztérium nem áll szóba. Sem most, sem a jövőben
A világos beszédnek örülök. Mi mást tehetnék? Nem én vagyok szomorú, hanem a helyzet meg az a harmincegy év az életemből. De aztán eszembe jut Nagy János államtitkár, akinek titkára voltam a nyolcvanas évek elején. Ott, a késő kádári Külügyminisztériumban. Egy idős karrierdiplomata kért találkozót tőle. Valaha Horthy nagykövete volt Európa több országában. – Szóljon neki, hogy jöhet – mondta azonnal Nagy János.  A magyar kolléga akkor is magyar és kolléga marad, ha valaha tévedett, és ma sem ért egyet. Annyit megérdemel, hogy meghallgassuk.