A kilépő én nyomorúsága

A nyugati hagyomány rögtön kilépéssel veszi kezdetét. Éva a Tudás fájáról szakítja le a gyümölcsöt, aminek révén bűnössé és önreflektívvé válik. Egyszerre születik meg a szabad akarat, az erkölcsi lét, a tudás és az önmagát meglátni képes létező, az én, méghozzá a kilépés, a kozmoszból történő kiűzetés dramaturgiáján keresztül.  A kiűzetés, a kívüllét állapota ugyanakkor behálózza a Bibliát. Az Ószövetségben az Egyiptomban raboskodó, az Ígéret Földjére később visszavezetett kollektív énnel, a zsidósággal találkozunk (fontos, hogy a megszabadító, a próféta, Mózes, ugyanakkor nem léphet be a Kánaánba.) Az Újszövetéségben pedig a saját magát a másik ember szenvedésén keresztül, tehát kívülről meglátó krisztusi énnel. Az európai és nyugati kultúra a megformálódása óta a vagyok, aki vagyok, az önmagát meghatározó és értelmező én kultúrája, ez az én  viszont éppen azért teljesítheti be ezt az önértelmezést, ezt az önmeghatározást, mert kívül találja magát a kozmoszon, ami őt önmaga helyett határozná meg. A nyugati kultúra a szuverén, önmagát meghatározó én, a nyelv, a teremtést kívülről megérteni igyekvő ész, a logosz kultúrája (a hellenisztikus közegben az ógörög „logosz” – rend, szó, természet, értelem – Krisztus megfelelőjévé is vált).

És valóban: sok minden, amit a „modern” nyugati kultúrával azonosítunk, a tudomány, a felvilágosodás és a nagy, társadalomformáló ideológiák éppen azért akarhatják egyáltalán modellezni, objektivizálni és megszállni az igazságot az értelem eszközével, mert eleve kívül állnak rajta.