„Ezerkilencszáznyolcvannégy” – ezerkilencszáznyolcvannégyben

Pontosan negyven éve, 1984/1. számunk 5. oldalán jelent meg Takács Ferenc anglista irodalomtörténész, műfordító, kritikus kiadást javasló „lektori jelentése” George Orwell Ezerkilencszáznyolcannégy című regényéről, amely akkor Magyarországon és a Vasfüggöny mögött tiltólistán volt.

Kezdhetnénk személyesen.

Eric Blair, akit írói nevén, George Orwellként ismer a világ, 1948-ban fejezte be könyvét, a könyvét: címében is ezért lett nyolcvannégy a negyvennyolcból. E megkésett lektori jelentés írója 1948-ban született, egyidős a könyvvel, az ő életében is nyolcvannégy lett a negyvennyolcból. Orwell nevét először egy újságírónőtől halotta: egyetemi KISZ-alapszervezete rendezett vitát a nemzetközi politikai helyzetről, Kínáról és hasonlókról, s a meghívott újságírónő megfeddte őt és társait, amiért poros klasszikusokkal tömik a fejüket, ahelyett, hogy… A lektorijelentés-író ekkor bement a Közp. Szabó Ervinbe, ahol talált is egy Orwell-válogatást angolul, ki is vette, el is olvasta. Mint ahogy később az Animal Farm-ot (Állatgazdaság) és a Nineteen Eighty-Four-t (Ezerkilencszáznyolcvannégy) is, mindkettő kölcsönpéldány volt, suba alatt, bár ekkor már meglehetősen áttetszők voltak ezek a subák…

Később egyik csoporttársnője meghozta neki Angliából Orwell összegyűjtött esszéit, publicisztikai írásait és leveleit négy kötetben; majd első angliai útja során maga is beruházott Orwellbe, megszerezte az Ezerkilencszáznyolcvannégyet, hazahozta (a vámnál senki sem volt rá kíváncsi), de a könyv ma már nincs meg neki, mert a felesége kölcsönadta valakinek, majd elfelejtette, hogy kinek…

Orwellel azóta is gyakran találkozik. Néhány hónapja például egy szatíraelméleti munkáról írt szakrecenziót, s a tanulmánykötetben az Ezerkilencszáznyolcvannégyet a Svejk, A Mester és Margarita és A bajnokok reggelije (Vonnegut műve) társaságában látta viszont. Kénytelen és kikerülhetetlen találkozások ezek, persze; Orwell egyebek közt a szállóigegyártás mestere volt, az „All animals are equal but some are more equal than others”(„Minden állat egyenlő, de vannak állatok, amelyek egyenlőbbek a többinél”), a „Big Brother is Watching You” („Nagy testvérünk mindent lát”) ma már szinte idiomatikus elemei az angol nyelvnek, az angol és amerikai irodalmi-társadalompublicisztikai gondolkodás közös utalásrendjébe tartoznak. A jelentésírónak is éppen a napokban kellett elmagyaráznia egyik (1960-ban született) hallgatójának, hogy mi is az a „Newspeak” („Újnyelv”) Orwellnél; az utalás egy kaliforniai regényíró hölgy esszéjében bukkant fel az ötvenes évekkel – az amerikai ötvenes évekkel – kapcsolatban.

És utalhatna a lektorijelentés-író a végső személyes elemre is; érzelmei vannak Orwellel kapcsolatban. Szeretet, tisztelet és idegenkedés elegyével gondol gyakran sorsára: önmagával szembeni, az önpusztításig feltétlen morális könyörtelenségére; mély szolidaritására a dolgozó kisemberek és a társadalmi kivetettek világa iránt; nyaksebére, melyet a spanyol polgárháborúban kapott a köztársaságiak oldalán, fegyverrel a kézben; tüdőbajára, melyet az íróvá érés küzdelmei, gorkiji indítékú, önkéntes csavargásai során szerzett be; kellemetlen igazmondással párosuló, önáltatást és illúziókat sem önmagában, sem másban el nem tűrő, ösztönös és mély demokratikus szocializmusára, amellyel az angol politikai életben kivétel nélkül mindenkit sikerült kisebb-nagyobb mértékben megsértenie és elidegenítenie magától.

És azokra az elutasító levelekre is gondol, kesernyés iróniával, a jelentésíró, amelyeket tizennyolc angol könyvkiadótól kapott Orwell 1944-ben, ugyanis egyik sem volt hajlandó kiadni az Állatgazdaságot („Nézze, Mr. Blair, jó könyv, de most nem … hm … nem aktuális, hiszen Joe bácsi Oroszországa végtére is momentán a szövetségesünk, hiszen érti, nekünk is meg van kötve a kezünk…”), hogy nem sokkal később – alig másfél évvel a megjelenés, 1945 augusztusa után – a világpolitikai helyzet megváltozásával sajtóhozsanna üdvözölje és állítsa be a hidegháború propagandahadrendjébe a könyvet.

És szeretettel gondol e sorok szerzője – irodalmár lévén – Orwell irodalomkritikai esszéire is, Tolsztojról, Swiftről, Dickensről, Henry Millerről. Üdítően szakszerűtlen írások ezek, nyelvük a huszadik században egyre ritkább „plain English” (az ottani „magyarán szólva”); taníthatók és tanulhatók.

De kezdjük inkább – kezdjük újra inkább – hivatalosan.

George Orwell két utolsó szépprózai műve, az Állatgazdaság (1945) és még inkább az Ezerkilencszáznyolcvannégy (1949) antikommunista pamflet, a (mindenkori) hidegháború szellemi muníciója. Az ötvenes években óriási példányszámban kelt el mindkettő, szerte a (nem kommunista) világban, az Állatgazdaságból rajzfilm készült – egyébként nemrég hazalátogató hazánkfia, John Halas és felesége, Joy Batchelor rajzasztalán –, az Ezerkilencszáznyolcvannégy játékfilmen is terjesztette mételyét. Az első könyv a múltat „dolgozza fel”, allegorikus állatmese a szovjetállam politikai történetéről, a forradalomtól a szovjet-német szerződésig, s hogy az elvetemült rosszindulatnak milyen fokára jut el Orwell, az már állatainak megválasztásából is előfröcsög: a munkásosztályt a hűséges öreg igásló jelképezi, akit később vágóhídra küldenek, míg az elűzött emberek helyét átvevő új gazdálkodókat a disznók, élükön a „Napóleon elvtárs” nevezetű nagy kannal.

Ezzel szemben az Ezerkilencszáznyolcvannégy a jövő regénye, pontosabban szatirikus antiutópiája vagy dystopiája: a totális Gleichschaltung társadalmának látomásával rémisztgeti olvasóit, egy olyan társadalom lidércnyomásával, ahol gondolatrendőrség ügyel fel az állampolgárok elmeműködésére, ahol rendszeresen és visszamenőleges hatállyal újraírják a történelmet, ahol a Párt talált fel mindent a repülőgéptől a töltőtollig, ahol a lakásba szerelt tévékamerán ellenőrzik, hogy miben sántikál az állampolgár, ahol a munkaidőt rendszeres kollektív ötperces gyűlölet-lelkigyakorlatok szakítják meg, ahol árulás váltja fel a szerelmet, ahol a nyelvet is megreformálják, nehogy elmondhatók, illetve érthetők maradjanak az olyan szavak, mint az „igazság”, „szabadság”, „egyenlőség” és hasonlók, ahol ehetetlen a kenyér, ersatz a dohány és a sör, és nem működik a lift…

Így szólt valamikor a vélemény Orwellről. Pontosabban – legalábbis nálunk – így szólt volna, ha akad valaki, aki nyilvánosan mer beszélni arról, hogy mi található a két könyv fedőlapja között. Ilyen, persze, nemigen akadt: ugyan ki merte volna kiejteni a száján, hogy Sztálint az Állatgazdaságban egy kandisznó testesíti meg és „Napóleon elvtárs”-nak hívják…

És hogy szól, hogyan szólhat ma ez a vélemény?

Folytassuk a ma szellemében, tehát árnyaltabban.

Könnyebb a dolgunk az Állatgazdasággal: az árnyalás munkáját maga a történelem végezte el, „Napóleon elvtársról” és a sztálini korszak torzulásairól éppen a huszadik kongresszus állított ki Orwelléhez hasonló tanúsítványt. A könyv nyilván túloz, de hát szatíra, azaz ez a dolga, sőt előjoga; egyébként igaz.

És az Ezerkilencszáznyolcvannégy? Hogy a könyvet hidegháborús propagandaműként, szovjetellenes hisztériakeltésre használták fel, kétségtelen tény; hogy éppen azok a jobboldali konzervatív körök, akik korábban tudomást sem vettek a baloldali és szocialista Orwellről, ez szintén kétségtelen tény. Mint ahogy az is tény, hogy Orwell irtózva látta volna könyvét ezeknek az embereknek a kezében és ezeknek a céloknak a szolgálatában; azonban – talán szerencséjére – nem láthatta, a könyvet ugyanis már részben kórházban fejezte be, a levonatokat halálos ágyán olvasta, s az Ezerkilencszáznyolcvannégy megjelenése után fél évvel, 1950. január 21-én meghalt. Negyvenhat éves volt; személyes haszna – pénzben, hírnévben – már nem sok lehetett a könyvből.

Mint ahogy nem tiltakozhatott az Ezerkilencszáznyolcvannégy kölcsönösen egyoldalú és meglepően egybehangzó nyugati és keleti hidegháborús értelmezése ellen sem. Nem volt már alkalma rámutatni, hogy könyvében nem egy hermetikusan zárt szupertotalitariánus birodalom szerepel, hanem három, amelyek a jelek szerint nagyon is hasonlítanak egymásra; hogy a könyv közvetlen helyszínéül szolgáló birodalom leginkább Angliára hasonlít, s szatirikus anatómiájában rögzített vonásai éppenséggel az angol társadalomfejlődésben és szocialista hagyományban észlelt riasztó lehetőségek kiteljesedéseként is felfoghatók; hogy a „Newspeak” primitívvé tömörített, pontos és tárgyilag ellenőrizhető utalások helyett egymás hangulati-indulati auráján hízó, egymást a mítosz ködével semlegesítő szavai – szerzőjük szándéka szerint – legalább annyira a nyugati üzletet, az uniformizált tömegbefolyás reklámnyelvét vannak hivatva szatirizálni, mint amennyire a keleti politika, a szektariánus párturalom mozgalmi zsargonjának a nyelvi működésmódját; hogy a málló vakolat, káposztabűzű lépcsőház és krónikusan működésképtelen lift nem csupán a keleti hiánygazdálkodás bélyege, hanem a birminghami munkáslakótelepé és a chicagói slumé is.

Az Ezerkilencszáznyolcvannégyet vezérlő indulat ugyanis globális indulat: a szorongó félelem és aggály, mely az egész modern világot, a készülő késő-huszadik századi glóbuszt illette megírásának idején. Orwell tendenciákat észlelt; s bár kétségtelen, hogy a sztálini korszak Szovjetuniójában egyik-másik tendenciát pregnánsabban észlelhette, tartozunk az igazságnak, hogy kimondjuk: nemcsak ott észlelte őket. A modern mamut-társadalmak esztelen centralizmusa; az állam paternalista, gondoskodó-büntető szerepkörének a kibővülése, melytől a modern állampolgár atomizált egyedként függ, mintegy apjától gyermek módjára; a magánszféra elmállása a társadalmi-politikai nyilvánosság nyomására, mely – többnyire a jóindulatú segítség jelszavával – állami-politikai üggyé emeli egészségünket, gyermekeink számát, evési, ivási és halálozási szokásainkat; magának ennek a nyilvánosságnak az üressé, formálissá, merőben ceremoniálissá válása; az élet uniformizálása, melynek létrehozásához és fenntartásához az egyedtől egyre ellenőrizhetetlenebb messzeségbe kerülő hatalomnak a modern tudomány szállítja azokat a manipulatív technikákat, amelyek révén az egyed kellemetlen és rakoncátlan alanyból kényelmesen kezelhető és engedelmes tárggyá fokozódik le – csak néhány azok közül a tendenciák közül, amelyeket Orwell észlelt, s amelyekről úgy gondolta, hogy a jövőben – a nem is túlságosan távoli jövőben – uralkodóvá és kizárólagossá válhatnak, mégpedig az egész világon. S ennyi voltaképpen az Ezerkilencszáznyolcvannégy: szépirodalmi gondolatkísérlet egy olyan világ elképzelésére, melynek ezek a tendenciák a kizárólagos mozgástörvényei.

Egyúttal – paradox módon – felhívás is az erőgyűjtésre, ezeknek a tendenciáknak az ellensúlyozására. Azért paradox módon, mert a könyv a tendenciák uralkodóvá-kizárólagossá válását elkerülhetetlenként, a történelmi szükségszerűség végzeteként sugallja. Amivel persze, elborzaszt tőlük és – jó esetben – mozgósít ellenük; azaz létrehozza önmaga cáfolatát. (Már amennyire ezek a tendenciák egyáltalán kivédhetők, amennyire látszólagos csupán végzetszerűségük; hogy mennyire, ez más kérdés, nem Orwell dolga.)

De folytassuk egy társasjátékkal!

Azzal a társasjátékkal, amelyet mostanában világszerte sokan játszanak. A játék indítója, egyben célja és értelme egy kérdés: mi „valósult meg” 1984-re az Ezerkilencszáznyolcvannégyből?

Idézőjelbe tettem a „valósult meg” kifejezést; képtelen és félrevezető szóhasználat, azt sugallja hogy Orwell könyve terv lenne, esetleg futurológiai prognózis vagy szociológiai extrapoláció. Úgy gondolom, egyik sem; szokjunk hozzá a gondolathoz, hogy szépirodalom. A társasjáték résztvevői, persze, továbbra is próféciát látnak az Ezerkilencszáznyolcvannégyben; játsszunk velük egy percig.

Tehát mi valósult meg – „valósult meg” – 1984-re a könyv próféciájából? Tulajdonképpen minden; tulajdonképpen semmi. Azok a társadalmi-politikai tendenciák, amelyeket Orwell észlelt, azóta is velünk vannak, életünk részét képezik, igaz, időszakonként és helyszínenként változó elegyben és erősséggel; némelyikük visszaszorult, némelyikük közelebb került a kizárólagossá váláshoz. Közelebb került; de így, együtt, ebben az orwelli ötvözetben ezek a tendenciák nem váltak kizárólagos érvényűvé és mindenhatóvá. (Hogy a személyes elemmel érveljünk: az, hogy a lektori jelentés írója a könyv lektora lehet, azaz olvashatta és szólhat róla, önmagában is bizonyíték erre; azonkívül lakótelepi házának a liftje is elég megbízhatóan működik.)

Azaz nem „valósult meg” a jóslatnak az az eleme, amelyet Orwell talán a legriasztóbb lehetőségként ábrázolt; az, hogy az Ezerkilenszáznyolcvannégy szörny-jövőjét az emberek maguk is kívánhatják, hogy – Dosztojevszkij Nagy Inkvizítorának érvelése jegyében – boldogan adják oda a kényelmetlen szabadságot a rendért és biztonságért (pontosabban: a rend és biztonság demagóg ígéretéért), hogy önkéntes cinkosai lehetnek ezeknek a tendenciáknak, mert ezek valami lényegit és kitörölhetetlent elégítenek ki bennük. Látjuk azóta is ezeket a tendenciákat, látjuk önkéntes cinkosaikat is; de látjuk, hol gyengébben és bátortalanabbul működve, hol erőre kapva és hangra találva, az ellensúlyozó ellenerőket is, keleten és nyugaton egyaránt: az emberek 1984-ben nem akarnak Ezerkilencszáznyolcvannégyben élni.

Rossz, hibás könyv-e ettől Orwell műve? Nem hinném. A szatíra feltétlen; az élet, amiről ítél, viszonylagos. Orwell társadalma – ha szakszerű leírásként vagy prognózisként fogom fel – már logikailag is képtelenség: tíz termelő egyed viszonylag könnyűszerrel eltart egy rendőrt; de ha mondjuk, hat rendőrt kell eltartaniuk, akkor egy idő után sem a termelő egyednek, sem a rendőrnek nem jut elég az élet elemi javaiból, amitől a termelő egyed kevesebbet fog termelni, a rendőr pedig hanyagabban kezd rendőrködni; először a slamperáj áll be, majd következik az összeomlás. Orwell társadalmában a liftekre már nem jut elég szerelő, míg a lakásokba szerelt figyelőkamerákra a jelek szerint igen. Még igen; de társadalmának logikájából, sőt, ökológiájából is következnék, hogy hamarosan a tévékamerákra se jusson.

De hát – ismételjük meg – az Ezerkilencszáznyolcvannégy szépirodalom: szatíra, melynek eszközei a feltétlenség és a túlzás. A Gulliver utazásai negyedik részében az emberiség önmaguk mocskával dobálódzó majmok képében jelenik meg. Igaz ez? „Megvalósult” ez? Természetesen nem. Rossz könyv ettől Swift műve? Éppen ellenkezőleg.

1984 talán ehhez a felismeréshez is közelebb segíthet bennünket. Múlttá lesz a prófécia jövője, a prognózis megcélzott éve; 1984 megvalósul, az Ezerkilencszáznyolcvannégy viszont nem. Elfoglalhatja tehát a helyét ott, ahol a dolgok nem „valósulnak meg”: az irodalomban, az angol szatírának és utópiának erős és gazdag hagyományrendjében. Ezentúl Morus és Swift műveinek a társaságában fog felháborítani, gondolatra ébreszteni és ösztökélni az önmagunkkal, önnön ember- és társadalom-voltunkkal való szembenézésre.

Tehát fejezzük be stílszerűen, azaz irodalmian.

A lektori jelentés írója Orwell Ezerkilencszáznyolcvannégy című munkáját magyar kiadásra javasolja. Bár tisztában van a kiadói, nyomdai és történelmi átfutás nálunk szokásos lassúságával, szívesen látná, ha a könyv kiadása még 1984-ben megtörténhetnék. Hiszen igazán aktuálissá az Ezerkilencszáznyolcvannégy abba az évben válik, amikor elveszíti más irányú aktualitását. Azaz 1984-ben.