PETŐFI LAKTANYA

Leszakad az ég? Nem, nem szakad le, és nem is fog. Vállat sem nagyon rándít senki. A Petőfi bicentenáriumi év kellős közepén minden népi (na, ezt a tilalmas szót azért nem írom le), minden nemzeti felháborodás kockázata nélkül bejelenthette a hivatalban lévő hadügyminiszter, hogy átnevezik a Petőfi laktanyát Mária Terézia nevére. Ahogy az interneten nézem, több Petőfi laktanya is van az országban, de itt nyilván a Sas-hegy lábánál, a Budaörsi út elején lévő épületről van szó, amelyet 1912-ben kezdtek el építeni, tehát még, hogy úgy mondjam, a Habsburg-időkben. Petőfi nevét 1947-ben vette fel, vagyis – nem kellene félni – még nem Rákosi és nem Kádár idejében, hanem abban a rövid kis életszakaszban, amikor ugyan már nem sok, de egy pici remény még élt azt illetően, hogy talán lesz itt egy igazi magyar köztársaság. Amit akkor száz éve Petőfi is nagyon szeretett volna. Mit kezdjen hát ővele ez a mai rendszer, hiszen nemcsak a köztársaság jogrendjét vetette el, de még a nevét is levette a Magyar mellől.

Barabás Miklósnak van egy híres Petőfi-képe, karddal az oldalán, és mellén egy kokárda. De ha jobban megnézzük, az nem kokárda, hanem a Kossuth-címer. Én ’56-ban érettségiző diákként ezért a címerért is tüntettem az osztálytársaimmal és egyetemistákkal a Kossuth téren. Megcsalva éreztem magam évtizedekkel később, amikor a nép – igen, az ennek a népnek az akaratából létrejött parlament – visszahozta a koronás címert. Onnan egyenes út vezetett a vármegyéhez és a főispánhoz.

Ady 1909-ben összeállított egy válogatást Petőfi verseiből, és azt a címet adta neki, hogy A forradalmár Petőfi. A könyv 1910-ben jelent meg, Ady március elsején Párizsban jegyezte az előszavát. Ebben írta: „[a] mai Magyarországnak teher volna az igazi Petőfi”. Félek tőle, hogy a mainak is.