A FANTOM MUNKÁBAN

Ókovács Szilveszter kinevezéséről szóló írásom végén (A mór megtette kötelességét, a mór marad, 2023/25., június 23.) megpendítettem, hogy a döntés következményeként bekövetkezhetnek az Operaházban okkult, szupertranszcendens dolgok. Nemcsak a csillár törhet össze úgy, hogy a közönségnek egy haja szála sem görbül meg, hanem más malőrök is jelezhetik, a sors nem elégedett Ókovács kinevezésével.

Nem kellett olyan sokat várni ezekre az okkult dolgokra, az egyik már fel is bukkant. A július 20-i Traviata-előadás második felvonásában éppen Gior­gio Germont győzködte Violettát arról, hogy hagyja el az éppen beteljesült szerelem édes heteit élő fiát, Alfredót, amikor először visszatért a teljes világítás a színházteremben. Eleinte senki sem értette, mi zajlik, Germont és Violetta egy ideig nem zavartatták magukat, majd kisvártatva megszólalt a vészjelző, és leállt az előadás. Szerencsére tűz nem keletkezett, csak valamilyen zárlat történt a nemrég átadott méregdrága színpadtechnikában. Vagy valahol máshol. Hát van ilyen, ha az operaigazgatók nem hallgatnak a Fantom figyelemfelhívó tanácsaira. A kínos szünetben elhangzott egy-két bekiabálás, volt fütty, nem is szórványos, eléggé határozott, de ilyenkor a közönség mégis együttérzést tanúsít a karmester és az énekesek iránt, így amikor jó tízperces kényszerszünet után Germont másodjára is belefogott kérésének eléneklésébe, és Violetta már-már hajlandóságot mutatott a kérés teljesítésére, nagy taps fogadta az előadás folytatását. De mindenki érezte, hogy ez a felvonás már kuka.

Kínos volt, nagyon kínos.

Ennél már csak az lett kínosabb, hogy a Fantom egyértelmű és nagyon határozott kívánságával, no meg Piave szövegkönyvíró okos librettójával szembemenve az előadás rendezője (ezúttal nem Ókovács, hanem Anger Ferenc) a színpadra küldte Alfredo húgát, akinek érdekében győzködi id. Germont Violettát, hogy hagyja el az ifj. Germontot. Ez a húg Germont, akiről az áriadialógus már megállapította, hogy egy törékeny, ifjú szépség, a mi színpadunkon egy igencsak termetes hölgy, aki befont, rózsaszínre hajazó copffal, narancssárga térdharisnyában és valamilyen nehezen azonosítható népviseletben lép a színpadra, méretes vattacukrot tartva a kezében. Csak ül, tartja a vattacukrot, nem kóstolja meg, csak mereng maga elé.

Természetesen nem ez az első előadás, amelyen valamilyen formában a színpadra küldik a librettóban nem szereplő húgot. Lehet ezt jól is csinálni, most nem sorolnám, hogy hol és miként, de ennek a teremtménynek a megjelenése ezen az estén nehezen tagadható konsternációt váltott ki a közönség egy részéből, amely csak azért nem fütyülte ki ezt a dramaturgiai szörnyűséget, mert a kényszerszünet miatt még élt az együttérzés a szereplőkkel. A Fantom is arra biztatta a közönséget, hogy ezt a bornírt jelenetsort ne most fütyüljék ki. De nem lesz ez mindig így, kedves Ókovács trónbitorló. És mint jeleztem, egy törött csillárnál vagy egy kényszerűen leállt előadásnál még történhetnek transzcendensebb dolgok is.

Maradok őszintén nem híve,