Más-más dimenzió

A közelmúltban két írás jelent meg az ÉS-ben az alkoholizmusról: a június 23-i számban Radics Viktória esszéje, a július 7-iben pedig az Egy érintett válasza.

Azt gondolom, hogy a két írás merőben másfelől közelíti meg az alkoholizmust. Radics Viktória íróként, alkotóként szubjektív módszerrel. Ahogy írja: „Vágytam mindig is a tudatmódosulásra.” „[E]gyszer volt alkalmam megtapasztalni egy tudatmódosító szer, az MDMA hatását, akkor teljesen kikerekedett az, amit azelőtt is a Valóságistennek, vagy a valóságsokaságnak gondoltam... Miután rég elmúlt a szer hatása, a gyümölcs íze és a falomb ringása megmaradt. Létezni öröm, szeretet, boldogság és hála. A fájásokkal együtt. Néhány szóba foglalva ez volt az élmény magva. Súlyos szenvedések árán azonban rá kellett jönnöm arra, hogy (a pszichedelikus szerekkel szemben) az alkohol – legalábbis a számunkra, szegények számára elérhető lőre és pálesz – nem tudatmódosító, hanem tudattorzító szer.”

A következőkben Radics leírja az alkohol hatását a személyiségre. Az alkoholistákat illetően ő egy kisebb csoportra utal: alkotó értelmiségiekre, a nyolcvanas években. A Kádár-korszakban. „A folyamatos represszió az érzékenyebb lelkek, ne mondjam, művészlelkek számára elviselhetetlen. Muszáj volt valahogy kitörni az úgynevezett normalitásból, a kényszerek közül. Másként is lehetett volna? Hogyan?”

Valószínűleg rájuk, költőkre és írókra is gondolt Bodor Ádám A börtön szaga című, a Balla Zsófiával folytatott interjú alapján készült kötetében (Magvető, 2001), amikor az alábbiakat mondta: „A mi tájainkon féktelenül és nagyon rossz italokat vedelt a nép, már ebben is különbözik ez a stílus az italozás kulturáltabb formájától. Ez a szokás is kelet-európai attitűd, az elesettség bélyegét viseli. Mifelénk ez az elszánt, konok italozás valóságos cselekvési program, modell, talán maga a kibontakozás, lázadás és bosszúállás burkolt formája, ívelő éteri híd az önmegvalósítás felé... Ami ezen a tájon (Erdély) történik, az egyszerűen a megvert, seggbe rúgott ember vedelésének egyhangú krónikája.”

Radics Viktória a jelenünkben, ebben a 2023-as esztendőben is így látja: „Rabszolgalázadás ez. Eleve kudarcra van ítélve.”

Bár az Egy érintett válasza tényeken alapszik, a betegséget pusztán orvosi esetté redukálja. Ezt írja: „Az alkoholizmust ma egy progresszív, gyógyíthatatlan, halálos betegségként tartja számon az orvostudomány.” Ami miatt elsősorban neheztel a szerzőre, az az, hogy nem erre a tényre alapozva fűzi fel az alkoholistákra vonatkozó megállapításait. Azaz: kétségbe vonja az írónő jogát a szubjektív megközelítésre. De hát Radics nem orvos, nem szociológus, hanem részben maga is szenvedő alany: „Nem ismerem legeslegbelülről, de a meredélyén végigmentem többször, és a nagy szerelmeim alkoholisták voltak.” Részben szemtanú. Akár idézhetné is Alan Ginsberg Üvöltés című poémáját: „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban.” (Orbán Ottó fordítása) Nem idézi, de azt leírja, hogy „semmi okunk nem maradt az alkoholizmus romantizálására… Csonkokat, link karaktereket, összetört elméket, érzelmi gyilkosokat, öngyilkosjelölteket és teljesen felelőtlen embereket hagy látnunk.”

Majd később, a rabszolgaságból való kitörés lehetőségéről egy általa ismeretlen, Edward Deci nevű pszichológust idéz: „Nincs olyan módszer, amivel motiválni lehet valakit arra, hogy szuverén legyen. A motivációnak belülről kell jönnie, nem manipulatív technikákból, és ez csak akkor lehetséges, ha az ember a saját döntése alapján vállalja a felelősséget, hogy önmagát irányítsa” (kiemelés R. V.-től).

Igen ám, de „A személyiség szuverenitása, vagy az arra való törekvés ma mifelénk társadalmilag a legnagyobb mértékben gátolt. Ha képesek lennénk is rá, az ilyen tönkrementen is funkcionáló államokban nem lehet megvalósítani.”

Az Egy érintett tapasztalatai mintha erre a megállapításra rímelnének. Miután leírja az alkoholizmusbetegség kialakulásának egészségügyi-társadalmi okait, rátér a személyes tényezőkre: „Magam két éve járok az anonim alkoholistákhoz (AA), mint világszerte sok millióan...Vannak velem született mentális problémáim, alkoholista és diszfunkcionális családban nőttem fel. Fiatal felnőttként képtelen voltam pszichésen egészségesen funkcionálni, ezt pótoltam alkoholfogyasztással, amire a környezetem is kapható volt... Magyarországon teljesen normálisnak tekintik, hogy egy fiatal felnőtt vedel...” (Mint tudjuk, a pálinka hungarikum. A Fidesz-kormány hatalomra kerülésekor az egyik első intézkedésük volt az otthoni pálinkafőzés engedélyezése. Egy olyan országban, amelyben egymillióra becsülik az alkoholisták számát!) „Mire rájöttem, hogy bajban vagyok, már késő volt. Segítséget kértem, de a megfelelő segítséget megtalálni ehhez a betegséghez nagyon nehéz. Többször is rossz úton indultam el, nem megfelelő szakemberhez fordultam. Végül találtam egy roppant kedves és szakértő addiktológust, és megtaláltam az anonim alkoholistákat is.”

Magyarországon 1988-ban alakultak meg az első AA-s csoportok, egy Budapesten, egy Pécsett, de maga az AA komolyabb nyilvánosságot csak a rendszerváltozáskor kapott.

A szakemberek az Alkohológia című folyóirat 1989/4. számában olvashatták Kelemen Gábor pszichiáter írását: Az Alcoholics Anonymous Avagy A Józanság Filozófiája. A tanulmány alcíme: Felserdülhet-e az A. A. Magyarországon?

A szerző leírja az AA működésének mikéntjét, a mozgalom létrejöttének történetét.

(Itt hadd idézzem Kurt Vonnegut Éj anyánk című regényének egy részletét: „Kraft tizenhat éve tagja volt a Névtelen Alkoholisták szervezetének. Noha kémtalálkák helyszínének használta az összejöveteleket, az ott kínált szellemi táplálékra valóban szüksége volt. Egyszer teljes őszinteséggel kijelentette nekem, hogy a legnagyobb ajándék, amit Amerika a világnak adott, amely évezredeken át élni fog az emberek emlékezetében, az a Névtelen Alkoholisták szervezetének megalakítása volt.”) Kelemen Gábor leírja és elemzi az alkoholisták szerepét a létező szocializmusban: „Az alkoholisták így létezésükkel elégítettek ki egy rejtett, de nagyon is valóságos bűnbakképző szükségletet...” Valamint nagyon egyértelműen jellemzi az alkoholisták helyzetét: „Ma Magyarországon az  A.  A. és Al-Anon csoportok (Al-Anon: alkoholisták hozzátartozói számára létesült csoport) kivételével minden olyan szituáció, ahol az alkoholista alkoholistaként szerepel, vádló szituáció.” Kiváltképp az egészségügyben.

Ebben az 1989-ben íródott tanulmányban olvashatjuk: „magával az alkoholizmussal szemben az egészségügy rendszerint tehetetlenül áll. A magyar alkohológia egyelőre nem rendelkezik egy, a medicina normalitás- és egészségfogalmánál gazdagabb és szélesebb horizontú józanságszemlélettel és attitűddel, s ezen alapuló segítőkészségekkel.”

Az Egy érintett tapasztalatai szerint még most, a 2020-as években sem. Így fogalmaz: „Magyarországon az alkoholizmus népbetegség. Ennek ellenére nagyon stigmatizált. Ez borzasztóan megnehezíti a segítségkérést, és az erős szégyenérzet hátráltatja a gyógyulást is.” Ugyanő kiragad Radics esszéjéből két megállapítást: „Ezért megbízhatatlanok, kiszámíthatatlanok és hamiskodásra, öntudatlan hazudozásra, szélhámosságra hajlamosak az alkoholisták.”

Továbbá: „Az alkoholista abszolút egocentrikus, hiányzik belőle az empátia, hiszen ezt maga a szesz, a kizárólagos önfelfokozás teszi lehetetlenné. Az alkoholista valóban eljuthat odáig, hogy kisistennek érezze magát, miközben a poklok útját járja, ámde nem képes senkit sem kirángatni onnét, ellenkezőleg, mélyebbre tapossa a szenvedőket.”

Az Egy érintett fölteszi a kérdést az írónőnek: „Hogy merészeli?” És megvádolja: „Az Ön írása szakmailag téves, emberileg viszont sajnos nagyon gonosz.”

Ez nagyon kemény állítás. És nem hiszem, hogy igaz.

Többször elolvastam Radics Viktória esszéjét, és bevallom, nem minden állítását és következtetését értettem, s azt a szándékot sem pontosan, amely a szerzőt az alkoholizmus elemzésére vezette. Mi volt a cél? A jobb megértés? De bizonyosan nem a gonoszság, nem az alkoholisták megbélyegzése. Sokkal valószínűbb, hogy Radics Viktória önmagát is jobban meg akarta érteni.