Ideje kijózanodni!

Mondogatják nyugdíjas pedagógusok, hogy a kiújult NAT-vitától már  féltik kis unokáikat, mert ezt a vitát már lefolytatták a kilencvenes évek derekán. Akkor, amikor még javakorabeliként lelkesen fogadtak minden „rendszerváltó” pedagógiai ötletet. És akkor sikerült is a nagy vita közepette sok vadhajtást eltöröltetni a döntéshozókkal. De mi lesz most, ha elmarad a társadalmi egyeztetés? (Lásd Kis magyar NATológia. Vélemények a Nemzeti Alaptantervről, Irodalom Kft., 1997.) Mire kidolgozták az új, képességmérő kétszintű érettségivizsga-szabályzatot, kiderült, hogy nem erre képezték a történelem- és magyartanárok derékhadát, az állam drága pénzen sürgősen átképző tanfolyamokat szervezett a kötelező érettségi tárgyak tanárainak.

Mire az ezredfordulón megszülettek az új koncepció szerinti tankönyvek, felmérő feladatlap-gyűjtemények is, a tanárok ismét zavarban voltak: melyik történelemtankönyvet válasszák, ha szeretnék, hogy gimnazistáik sikeres felvételi tesztet írjanak a jogi vagy közgazdasági egyetemek felvételijén? Mert az ezredfordulón ahány tankönyvkiadó, annyiféle ideológia és módszer létezett. Szerveztek ugyan tankönyvi bemutatókat, de a vidéki kollégák legfeljebb egy évben egyszer tudtak felutazni a fővárosba. Ne feledjük, még nem volt minden tanáriban számítógép, internet! Így születtek meg a pedagógiai szaklapok sorban, az egyik, a Mentor külön mellékletben új műfajt hozott létre: a tankönyvkritikát. (Támpont. Főszerkesztő: Gyarmati Szabó Éva.) Sokan kifogásolták akkor, hogy a tesztlapok szerkesztői nem hajlandók elárulni, melyik tankönyvcsaládból dolgoznak, és ez nagy hátrányt jelent azoknak a diákoknak, akiknek tanárai bátrabban nyúlnak az új módszerű tankönyvekhez, amelyeket viszont az egyetemen dolgozók nem követtek figyelemmel... „Nemzeti konszenzus kellene, nem alaptanterv!” – mondogatták. Óriási káoszt okozott az is, hogy a hatosztályos gimnáziumok újból az ókort kezdték tanítani, így az érettségiző kétszer tanulta az ókort és középkort, és gyakran a XX. századot egyszer sem, mert a kezdeti tankönyvekben lexikonszerű tudás volt felfedezhető, elemzendő képekkel és szövegekkel súlyosbítva. Így a kísérleti, új tankönyvből tanító tanárok pórul jártak, lemaradtak, ballagás előtt nem győzték sokszorosítani a „kidolgozott érettségi tételeket” diákjaiknak, hogy mentsék, ami menthető. Még szerencse, hogy ekkorra már minden tanáriban megtalálható volt az állandóan csattogó fénymásológép!

A továbbtanulás esélye emiatt elszállhatott, tehát a tehetősebb családok gyermeküket ilyen-olyan egyetemi előkészítőkre járatták drága pénzért. És eljutottunk ismét ugyanoda, ami miatt lelkesen követeltük, hogy törölje el végre Magyar Bálint oktatási miniszter az 1978-as Tanterv és utasítást: a diákok már megint éjjel-nappal be voltak fogva, ha egyetemre akartak járni. Mindeközben a korosztály egyre nagyobb százaléka jelentkezhetett felsőfokú képzésre, már vidéken is fiók jogi egyetemi és médiakurzusok nyíltak, ugyanakkor mérnökire 10 év alatt csupán két tanítványom jelentkezett, mivel a heti másfél fizikaóra kevésnek bizonyult számukra. Történelem-vezetőtanárként sem volt nehéz belátnom, hogy a XXI. századi diákoknak fontosabb lenne a jó anyanyelvi kompetencia – ami minden tudás alapja –, az angol beszédkészség és legalább egy természettudományos tárgy mélyebb ismerete, mint az, hogy két hétig tanulmányozzuk a nagy francia forradalmat... Mikor egy szakértői tanácskozáson Debrecenben álláspontomat kifejtettem, a „történész szakma elárulójának” nevezett egy kollégám. Ekkor fogtam fel, hogy a vita, a kísérletezés és az újítások parttalanná, anarchikussá váltak, már a legjobbak sem „a” tanulót, hanem „a” tankönyvet tanítják, ami a pedagógia csődje.

A fentiek reményeim szerint megvilágítják, miért fogadta „birkatürelemmel” a szakma Hoffmann Rózsa tevékenységét. Mindenki stabilitásra, nyugalomra vágyott: diák, tanár, szülő. Ezt vélték kiolvasni a tankönyvpiac egyszerűsítéséből. Sokan azt hitték akkor, hogy egy volt középiskolai igazgató félszavakból is megérti a gyakorlati kérdéseket, gondokat. Sokan emlékeztek még Pokorni Zoltán nagyon megértő, a pedagógusokat szívesen meghallgató vezetői stílusára, a diákhitel bevezetésére például, hogy ne csak gazdag család gyerekéből lehessen nálunk orvos...

A kétszintű érettségi nagyon drága mulatság, és nem is túl hatékony. A nem emelt szinten érettségizők tudásszintje sok helyen egy átlagos általános iskolás tudását sem érte el. Hiába volt egységes központi írásbeli, pontozás, a regionális különbségek aggasztóak voltak, mint érettségiztető tanár sokszor tapasztaltam ezt az ezredforduló után. Ezért hitte el a pedagógustársadalom, hogy jó ötlet lehet az iskolák visszaállamosítása, hisz az önkormányzat sok helyütt szegény volt a modern iskola követelményeihez. Akkor úgy tűnt, a jobboldal a népi írók nyomában jár, és meg akarja menteni a kis települések kis iskoláit is. Igen lassan ébredtünk rá, hogy ez az átalakulás sem a gyermekek felzárkóztatása érdekében történt, hanem azért, hogy az egyházi iskolákba kimenekülhessenek az „igényes” családok gyerekei, és a szegény államiban maradjanak a halmozottan hátrányos helyzetű családok gyermekei. Míg a baloldali kormányok pályázati pénzekkel próbálták rábírni az önkormányzatokat, hogy kerüljék a szegregációt, ezért a cigány tanulók felzárkóztatásáért külön is fizettek, addig a jobboldali kormány arra törekedett, hogy a szegregációt tegye „szalonképessé”, mint Balogh Zoltán EMMI miniszter kinevezése után kifejtette. (A nyíregyházi görögkatolikus iskola vitája során, mondván, csak a roma polgártársak iránti tapintatból tanítják őket külön a Huszár-telepi iskolában, ne érezzék annyira elmaradottságukat, ez is felzárkóztatás tehát, és nem szegregáció.) Mindezt tetézte a kormányzat a 16 évre csökkent tankötelezettséggel, így az a szegény hátrányos helyzetű gyermek is abbahagyta a tanulást, aki képes lett volna egy jó kollégiumban felzárkózni és kitanulni egy szakmát. Erről szól napjaink nagy vitája: a gyöngyöspatai példa.

Eközben megint elbizonytalanodott, sőt passzívvá vált a pedagógustársadalom. Nem lehet négyévente hátraarcot csinálni, még akkor sem, ha az életpályamodell ígéretével jelentős fizetésemelést helyeztek kilátásba a fiatal kollégáknak is. Elkéstek. Ekkor már megkezdődött az elvándorlás az ipari, kereskedelmi vállalatokhoz, már a fővárosban is nehezen lehetett matematika-, számítástechnika- és idegennyelv-tanárt találni. A legújabb rendelet kimondta, hogy délután négyig benn kell ülni az iskolában, mint egy hivatalnoknak, hogy a magyartanár is helyettesíthet biológiaórán, és óradíjat nem kap ezért, hisz „belefér a munkaidejébe”.

A kiégett pedagógusok már nem bírják a nyomást tovább. Mert igaz, hogy egyre rosszabbak a PISA-felmérések is, de ha valakinek eszébe jutna felmérni, hány pedagógus szenved korai neurotikus betegségekben a heti 50–60 órás megfeszített munkától, egy cikk sem szólna erről a gyászos eredményről elmarasztalóan. Gondolkodjunk el azon, hogy miért van akkora igény napjainkban arra, hogy a gyerekek csak 7 éves kor után kerüljenek be egy ilyen lélektelen „taposómalomba”, ami már alig méltó az iskola névre!

Mi köze mindennek a most bevezetésre szánt NAT-hoz? Minden! Mert mindig van egy utolsó csepp a pohárban. Ha a tanár még annyi szabadságot sem kap, hogy eldöntse, melyik iskolaregényt kéri házi olvasmánynak az adott osztály színvonala szerint: Szabó Magda Abigélját vagy Ottlik Géza Iskola a határonját, akkor csakugyan okosabb más szakma után nézni. Az iskolákat meg elárasztják ismét a képesítés nélküli pedagógusok, mint a szocializmus kezdetén. Akik tényleg nem tudják majd meggondolni, kinek és mennyire ártanak a kirekesztő ideológiákat preferáló írók tanításával, a hamis nemzeti önszemlélet terjesztésével. Akik nem tiltakoznak a tanári pálya adminisztratív gúzsbakötése ellen. Akik nem élnek az értelmiségi emberek ethoszával, a hivatásszeretettel. Akik hajlandók lesznek okítás helyett butítani, taneszközök használata helyett brosúrákat tollba mondani.

Csak ne lepődjünk meg, ha még több családalapító korban lévő fiatal indul el új hazát keresni.

(A szerző nyugalmazott középiskolai oktató, címzetes egyetemi vezetőtanár.)