Hogyan indult?

Aki a múltat ismeri, megérti a jelent, és tervezni tudja a jövőt. Ez a tétel, ez az alapigazság az élet minden területén érvényes, de különösen fontos a politikában. Ugyanakkor a történelem mozaikokból áll össze. (Attól most tekintsünk el, hogy a históriát mindig a győztesek írják, majd később az új győztesek újraírják.) Ha sokan egyformán emlékeznek ugyanarra, akkor az biztosan úgy volt. Ha eltérő vélemények látnak napvilágot, a történészek dolga kideríteni az igazságot.

Az elmúlt harminc esztendő, különösen annak első évei, meghatározták a magyarság helyzetét Európában és a Kárpát-medencében. Akik közvetlenül részt vettek a rendszerváltoztatás folyamatában határon innen és határon túl, azoknak történelmi felelősségük és kötelességük az események pontos történetének közkinccsé tétele. Mindenki tegye le a maga mozaikját.

A napokban olvastam Markó Béla Koppányos történetünk című írását, mely az Élet és Irodalom 2019/14., április 5‑i számában jelent meg. Ebben a szerző a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) európai politikai életben való szerepvállalásáról ír. A teljes igazság és a jobb érthetőség kedvéért nem árt rögzíteni, hogyan indult ez a szerepvállalás. Erről, mint az események közvetlen résztvevője, többek között a 25 év a nemzetpolitika szolgálatában című könyvemben is szóltam három és fél évvel ezelőtt.

Az RMDSZ tagságáért az Európai Demokrata Unióban (EDU) már 1990-ben elkezdtem a harcot. A szervezet Helsinkiben tartott pártvezetői értekezletén javasoltam felvételüket, melynek előkészítésére megbízást kaptam. Szinte hihetetlen történet kezdődött. Az erdélyi magyar szövetség vezérkara, Szőcs Géza főtitkár kivételével, ugyanis hallani sem akart egy konzervatív-kereszténydemokrata szervezeti tagságról. Domokos Géza elnök a Szocialista Internacionáléban gondolkodott, mások a Liberális Internacionáléban. Sokan fel sem ismerték egy nemzetközi szervezeti tagság hallatlanul nagy előnyeit, ami egy posztkommunista országban élő kisebbség etnikai alapú pártjánál elengedhetetlenül fontos volt akkor. Elsőként Szőcs Gézát kerestem meg, akit abban az időben már barátomnak tekinthettem. Nála nyitott kapukat döngettem, már ő is foglalkozott a gondolattal. Konspiratív úton, az elnökség megkerülésével vittük be az RMDSZ-t az EDU-ba! Gézát főtitkárként meghívattam a végrehajtó bizottság soron következő ülésére, ahol a szervezet nevében kérte a felvételt. A kész tények elé állított elnökség végül tudomásul vette a történteket. Hosszabb ideig csak megfigyelői státust élvezhettek, mert hiába voltak bent a bukaresti parlamentben, ami a tagság egyik feltétele volt, az EDU nem ismerte el a romániai választásokat szabadnak. Végül a budapesti pártvezetői értekezleten, 1993 szeptemberében kapták meg a teljes jogú tagságot. Ekkor már Markó Béla volt az elnök, és Bodó Barna alelnök képviselte az RMDSZ-t a konzervatív nemzetközi pártszövetségben. Számos pozitív kezdeményezésük volt, melyeket az EDU többnyire elfogadott. (Megfelelő lobbizás után!)

Mindezt csupán a történelmi hűség kedvéért írtam le. Az Ugocsa non coronat szólás köré font eszmefuttatással nem tisztem itt és most vitába szállni. Van abban, amivel egyet értek, van, amivel nem. Bízom ugyanakkor abban, hogy a szerző velem együtt vallja: minden magyar felelős minden magyarért! Ha újra kell gombolni a mellényt, akkor azt tegyük együtt. Márpedig ez most történelmi szükségesség.

(A szerző kül- és nemzetpolitikai szakértő)