Járadék

VISSZHANG - LXII. évfolyam, 5. szám, 2018. február 2.

Érdeklődéssel követem az ÉS lapjain a művészeti járadékról folyó vitát (2018/3., 4.). Jómagam, aki nem vagyok érintett, hajlok rá, hogy a járadék igénylését alapvetően magánügynek tekintsem. Miközben természetesen én is látom, hogy a juttatás létrehozásának célja és a nyugdíjkiegészítés igénylésének módja szervesen illeszkedik a Fidesz azon törekvésébe, hogy mindenkit – politikai ellenfeleit is – valamilyen módon belekompromittáljon az általa felépített züllött rendszerbe. Azt gondolom azonban, hogy mint manapság egyre gyakrabban, most is elkapkodták a dolgot. Hiszen mivel a művészjáradék az arra jogosultaknak alanyi jogon jár, hiába folyósítja azt az MMA, mérlegelési, döntési joga nincsen, így valójában csak a postás szerepét tölti be.

Ezzel együtt egyaránt méltányolhatónak tartom Radnóti Sándor érveit, aki a nyugdíjkiegészítés igénylése melletti és Péter Vladimirét, aki ezzel ellentétes döntését indokolja.

Viszont egyáltalán nem értem Kácsor Zsolt indulatos és igazságtalan véleményét Radnóti Sándor döntéséről (Nagyon sajnálom, ÉS, 2018/4., jan. 26.). Nemcsak azért nem értem, mert álláspontom szerint az alanyi jogon járó járulék igénylése nem morális kérdés, hanem elsősorban azért nem, mert rendkívül méltatlannak tartom Radnóti erkölcsi integritásának megkérdőjelezését, az inszinuációval felérő kijelentést, mely szerint „121 ezer forintért már egy Radnóti Sándor is mindent meg tud magyarázni”. Radnóti Sándorral az elmúlt sok évtizedben számos kérdésben nem értettünk egyet, esetenként – éppen e lap hasábjain – nyilvánosan is vitatkoztunk egymással. Ám bármilyen komoly közéleti vitába keveredtünk is, ezek soha, egyetlen pillanatra sem ingattak meg abban a meggyőződésemben, hogy vitapartnerem nemcsak talpig becsületes, megvesztegethetetlen ember, és abban sem, hogy a magyar társadalomból egyébként kórosan hiányzó bátrak egyike. Ezt egész életútja bizonyítja. A Kádár-rendszerben azon kevesek közé tartozott, akik vállalták a diktatúrával szembeni ellenzéki lét minden megpróbáltatását, a megfigyeléstől és mellőzöttségtől az állásvesztésig. Ellenzéki magatartása miatt 1980-ban kirúgták állásából, és kilenc éven keresztül állás nélkül élt abban a világban, ahol a munkanélküliség hivatalosan nem létezett, és bármikor büntetőjogi kategóriává változhatott. Ráadásul – és ez már a rendszerváltás után hatalomra kerülő elitek szégyene – bátorságának árát mind a mai napig fizeti, hiszen a diktatúrában politikai okokból állás nélkül töltött kilenc évet a demokrácia sem tartotta méltánylandónak nyugdíja megállapításakor. És az azóta eltelt évtizedek során sem kaptam soha azon, hogy bármilyen hatalomnak behódolt volna, bármikor csorbát szenvedett volna autonómiája, erkölcsi integritása, mi több, úgy gondolom, hogy azon ugyancsak kevesek közé tartozik, akik rendre nyilvánosan hangot adnak – egyre kockázatosabbá váló – véleményüknek, ha úgy ítélik meg, hogy bizonyos csoportok tagjai méltánytalanságot szenvednek, és szolidaritást vállal azokkal, akiket igazságtalanság ér, vagy – az utóbbi években – politikai üldöztetés áldozatává válnak.

Kácsor Zsolttal szemben úgy vélem, hogy a művészjáradék postázása nem legitimálja a bűnben fogant MMA-t, a tagság politikai szempontok szerinti kontraszelekcióját, a művésztársadalom egy részének közpénzből történő megvásárlását, a szervezet politikai öleb szerepét. Arra viszont alkalmas, hogy éket verjen – a hatalom által tudatosan, egyre mélyebb egzisztenciális válságba taszított – a szabadság iránt elkötelezett, független művésztársadalom tagjai közé. És meggyőződésem szerint a Fidesznek éppen ez volt a célja az intézmény létrehozásával.

A szerző további cikkei

LXIV. évfolyam, 11. szám, 2020. március 13.
LXIII. évfolyam, 51-52. szám, 2019. december 19.
LXIII. évfolyam, 47. szám, 2019. november 22.
Élet és Irodalom 2020