Föl és le

VISSZHANG - LX. évfolyam, 20. szám, 2016. május 20.

Fönn Orbán Viktor, lenn meg a vurstli. Ez nem visszafordulás a múltba – a kormányzó úr őfőméltósága mélyen megbotránkoznék mindezeken, nem szólva a teljes főrendiházról és a néhai egyházról – , hanem a múlt eltörlése.

A „szocialistának” nevezett rendszer politikai és szimbolikus értelemben – és egyáltalán nem a kommunizmus marxi elméletének értelmében – alaposan megváltoztatta a világot.

Minden hagyományos hierarchikus társadalom (és másféle társadalom voltaképpen nem volt 1917-ig) az értékhierarchia csúcsára a szellemet helyezte.

Bölcsek, próféták, papok, filozófusok, szerzetesek, remeték, aszkéták: ők voltak legfölül, azok az emberek – többnyire: férfiak –, akik megszabadultak a testiségtől, „a világtól” vagy „a bűntől”. De nemcsak a nemi vágytól, hanem a tulajdontól, a hatalomért való versengéstől, a vagyongyűjtéstől, a családtól. És maguk mögött hagyták a fizikai tevékenységet. Az értékhierarchia tetején az öncélú, intellektuális, meditatív, reflexív életmód állott – minden régi erkölcsfilozófia és politikai teológia ezt hirdeti.

Ez alatt a „metafizikai” réteg alatt voltak a politikai – mindenekelőtt katonai, harci – erényeket megtestesítő nemesek meg a jogtudó hivatalviselők, a mindenkori hatalom örökösei, akiknek nem kellett a megélhetésükért dolgozniuk (a banauszia, a másnak végzett munka nem fért össze a politikai-hatalmi részvétellel, a honpolgársággal az ókori poliszban se). Nekik a versengés jutott, a kockázat, a hősiesség, a diadal/vereség magasztos szenvedése. (Ez a klasszikus tragédia legnagyobb tárgya és dilemmatikus anyaga, mindenekelőtt Shakespeare-nél, vö. Polányi Károly halhatatlan Hamlet-tanulmányával, 1954.) A törzsfő vagy a király iránti hűség, a szuverén szolgálata, a lovagi fogadalmak, a szünet nélküli háború – az archaikus társadalmak állandó állapota –, és evvel a „kalandozás” románca az eposz és a tragédia tárgya, ahol a természetfölötti (a szellemi) mint probléma jelenik meg. (A görög tragédiában maga a tradíció is.)

A két fölső „metafizikai” réteget a szakrális királyság eszméje köti össze, bár a civitas Dei és a civitas terrena kettőssége nem szüntethető meg. Ez a kettősség a királyság régi gondolatában is fönnmarad.

A király kettős természete – a body politic és a body natural – a középkori politikai teológia (és államjog) középpontjában áll, amint jól tudjuk Kantorowicz remekművéből (The King’s Two Bodies, Princeton NJ: Princeton University Press, 1957). Tévedés volna azt hinnünk, hogy ezek a dualitások csak a keresztyénség sajátosságai voltak: a delphoi amphiktionia előképe volt mind a hellénisztikus, mind a római világbirodalomnak (vö. Mommsen: Das Weltreich der Caesaren, a „Das griechische Europa” c. fejezet, Bécs/Lipcse: Phaidon-Verlag, 1933, 224-254, vö. a XIII. fejezettel a harmadik makedón háborúról, Mommsen: Römische Ge­schichte, Phaidon-kiadás, 1932, 400–427): mindkettő tele volt vallási és az evvel összekapcsolódó államforma-nehézségekkel.

A két fölső „metafizikai” réteg alatt húzódott azoké, akiknek a megélhetésükért, tehát alantas testi szükségleteikért kellett dolgozniuk másnak, alárendelt (szubaltern) helyzetben – a szellem/lélek/test triászban ők álltak a legalacsonyabban; még mélyebben alattuk voltak a politikai és személyi jogokkal se rendelkezők (rabszolgák, metoikoszok és hasonlók, akik nem is számítottak a közösség tagjainak). Az agora/oikosz – Indiában a purdah – megoszlásban a nyilvánosságban láthatatlan, a magánélet kizárólagosságára kényszerített nők szintén nem voltak a politikai közösség tagjai, őket más tekintetben tartottak a testiség reprezentánsainak, az uralkodói dinasztiák nőtagjainak részleges kivételével. A prokreatív szexualitás megvetése (illetve irtózó, babonás tisztelete: die Mütter, Eleuszisz) magyarázza – többek között –, hogy Athénban csak a homoerotikus vágy szellemi-lelki dimenzióit ismerték el, mindenekelőtt a szókratészi gyökerű politikai filozófiában. Ezt a középkorban a papi cölibátus és a lovagi önmegtartóztatás kultusza helyettesítette. (Ám ezeket a zárt férfiközösségeket a folklór mindig homoszexualitással gyanúsította.)

Ez a legtöbb hierarchikus társadalomban föllelhető hármas szerkezet az idők során sokat lazult, de soha nem szűnt meg.

S akkor jött a bolsevik forradalom, amely az értékhierarchia csúcsára a szubaltern fizikai munkát helyezte – teljesen szembeszegülve a marxi intenciókkal, amelyek e tekintetben sokkal konzervatívabbak voltak: az elidegenült munka fölszabadításának eszméje a hagyományos hierarchiát anélkül szüntetné meg, hogy a hierarchia metafizikai alapeszméjével szembeszegülne (Marx a klasszikus humanizmus folytatója) –, hiszen a bolsevik forradalom alapvetően már nem az „osztály nélküli társadalom” eszményét képviselte, hanem a proletariátus osztályhatalmának a politikai reprezentációját.* A szovjet típusú „szocialista” (jórészt államkapitalista) társadalom redisztributív (újraelosztó) modellje egyenlősítő volt, de ezt csak a „természetes”, ún. gazdasági folyamatokba való, erkölcsi indítékú állami beavatkozással érhette el; tulajdonképpen a régi, lassalleánus szociáldemokrata program erőszakos végrehajtásával, amelyet Marx elutasított.

A „szocialista” rendszer a legvadabb radikalizmussal szállt szembe a meditatív „szellem” és a tüzes-harcias lélek (thümosz) szimbolikus uralmával, nemcsak szociálisan, hanem politikailag és kulturálisan is elsöpörte (láthatóan: örökre) a papság és az arisztokrácia ősi szupremáciáját. Az 1989-i bukás után a legreakciósabb utódok se voltak képesek akárcsak megfogalmazni a tradicionális hierarchia visszaállításának tervét. Egyszerűen elfelejtették – a szó történelmi, nem műveltségi jelentésében értve a feledést.

Ámde az állítólagos „szocializmus”-nak is szüksége volt tekintélyre. És itt erőteljesen megcsavarta a saját szimbolikus politikáját avval, hogy szekularizálta (méghozzá alaposan) a civitas Dei koncepcióját. Az ateista „Isten országa” a kultúra volt (egyszerre univerzalisztikus és elidegenedett értelemben): itt a hierarchikus autoritás kulturális „örökségét” – a hagyatékot a munkásság osztályuralma vette birtokába jelképesen és gyakorlatilag – szintén az értékrangsor csúcsára állította az „alantas” fizikai munka mellé. (Mellesleg nem véletlen, hogy az 1917. októberi forradalom utáni, az új kommunista eszme következtetéseit így vagy úgy levonó radikális filozófia – Lukács, Bloch, Benjamin, Adorno – organonja és kútfeje az esztétika, vagy egyszerűbben és igazabbul: a művészet.)

Így kerülhetett rá sor, hogy a magyarországi kommunisták a királyi palotába, a várdombra telepítették a nemzeti képtárat és a nemzeti könyvtárat, az osztálybíróság (a Kúria) székhelyére a néprajzi múzeumot, a valaha legmegvetettebb paraszti nép emlékjelét: a királyi és a közjogi-büntetőjogi szimbolika helyét átvette a világi hagyomány, az evilági törekvések, kínok, küzdelmek dokumentálása, továbbá leszállításuk a szubaltern fizikai munka értékszintjére, egyúttal fölmagasztosítva a fizikai munkát s a vele járó, inherens szenvedést. Ez Magyarországon annál is radikálisabb volt, mivel a királyság eszméje – a Szent Korona sajátos, igen mély és szép politikai teológiája miatt (vö. Deér József művével: Die heilige Krone Ungarns, Bécs: Österreichische Akademie der Wissenschaften, 1966; magyar fordításban is; ugyanő más koronatanokkal is foglalkozott) – itt csak egészen elvont lehetett, hiszen „magyar király” már régóta nem volt, csak „konszubsztanciális” együttlétezésben a Német-Római Szt. Birodalom császárának – a napóleoni időkben – félig szekularizált utódával; a szakrális dimenziót a Szent Korona többé-kevésbé komolyan vett doktrínája garantálta. A Szent Koronát a „szocialista” időkben egyszerűen a világi magyar kultúra pótolta, ez volt a rendszer igazi, habár félig-meddig titkos autoritása. (Ezért mondjuk Illyés és Kodály – jellegzetes módon egyik se kommunista – volt Rákosi és Kádár szimbolikus „társuralkodója”.)

Habár ezt tévedés lenne kommunista forradalomnak tekinteni, afelől még forradalom volt a javából (amint ezt Szekfű és Bibó már 1945-ben észlelte: ők se voltak, enyhén szólva, kommunisták). Minden nagy forradalom lefejezte (az angol és francia esetben szó szerint) a monarchiát – az állam fejetlen lett: acé­phale –, és a magyar kommunisták a Várba vitték föl a kultúrát. A kultúra volt az állam tetején.

Minden szakrális és arisztokratikus vonatkozás teljes hiányával.

És furcsamód ez a kultúra elég konzervatív volt: Shakespeare, Bach, Rembrandt, Mozart, Goe­the, Hegel, Balzac, Tolsztoj, a high modernism meggyanúsítása, az „avantgardizmus” elvetése: amit a nagypolgári ízlés a proletariátusnak szánt, hogy „megnemesítse”, hogy „fölemelje”. Föl a Várba. (Friedrich Engels azt mondta, hogy a munkásosztály a klasszikus német filozófia – Kant, Fichte, Schelling, Hegel – örököse. Ez ma tragikomikusan hangzik. Mint elmúlt korok reménye mindig.)

Most a jelenlegi polgári rendszer, abban a téves hiszemben, hogy restaurációt hajt végre, leviszi a kultúrát a Várból, le a királyi Budáról a proli és kispolgári Pestre, méghozzá a Ligetbe, az ÁLLATKERT és a CIRKUSZ és a MAJÁLIS mellé: ott a kultúra helye a VURSTLIban, a vulgáris népszórakoztatás, a zabálás, piálás, napozás, biciklizés, focizás, gyerekzsivaj, „turisztika” terében. Kommersz „kulturális” pláza jön létre (és megszűnik egy másik „szocialista”, részben militáris-militáns szimbólum, az ún. Felvonulási tér maradék emlékezete is). Világos, hogy hol van a kultúra helye a mai polgári rendszerben: ez a fogyasztás szférája, amely a termelést és a szimbolikus reprezentációt is magába foglaló spektákulum része. Nem kultúra immár, hanem csak tárgyak halmaza, amelyről lemetszették a transzcendencia kis csonkját is.

De mi megy föl?

Mi megy föl a Várba?

Nem ám a hagyományos hierarchia szakrális és arisztokratikus fő eleme (ez halott), hanem a szekuláris világi hatalom, ráadásul csupán a végrehajtó hatalom, a polgári állam legprózaibb és leglátványosabban represszív része. Igen jellemző, hogy a királyi környezet „szellemi” darabja, a karmelita kolostor lesz a miniszterelnök hivatala és szállása, a királyi vár pedig ugyancsak a végrehajtó hatalom fejének fogadási és bálterme.

Ez a polgári kor, a burzsoá forradalmi elán hivatása: a teljes evilágiság, a hiánytalan szekularizáció, a lehető legvulgárisabb próza. Nem Marat és Saint-Just, hanem Ho­mais patikus, Monsieur Bovary, Bouvard és Pécuchet. Nem a „szocializmus” vágta el a leghatározottabban a spirituális-hierarchikus hagyomány gyökérszálait, hanem – ismét – a polgári rend. Ennél keresztyénellenesebb és hagyományellenesebb lépést nem is lehetett volna tenni. Az antirepublikánus gesztusok (a királyi címertől a „Köztársaság” elnevezés kiirtásáig) nem jelentenek semmit. Ámde a „polgári transzcendencia” – ha van ilyen – is megszűnik: ennek a „szellemi” dimenziója az alkotmányosság világi vallása, a „rule of law”, a joguralom hipotézise volt, amely megkülönböztette a hatalom esszenciáját a hatalom puszta gyakorlásától és megélésétől; márpedig a mai magyarországi rendszer evvel is szakított.

Se kultúra, se alkotmány (alkotmányosság nélkül a parlamentarizmus – tisztán polgári szemszögből is – merő illúzió). A kétféle (államkapitalista és piaci kapitalista) modernizáció utolsó jogcímei (legitimációs érvrendszerei) vesznek el ebben a rombolásban. Ezt jelképezi a „Liget-projekt”, azaz: finis Hungariæ – talán nem kell fájlalnunk, hogy annak, amit eddig mindenki Magyarországnak tudott, ezennel vége, hogy immáron csak „extra Hungariam est vita”. Az élet nem fejeződik be evvel, de más lesz és másutt. Fönn Orbán Viktor, lenn meg a vurstli. Ez nem visszafordulás a múltba – a kormányzó úr őfőméltósága mélyen megbotránkoznék mindezeken, nem szólva a teljes főrendiházról és a néhai egyházról –, hanem a múlt eltörlése. Tabula rasa, tiszta helyzet: királyság nélküli és köztársaság nélküli politikai sivatag, elkótyavetyélt kultúra és hagyomány, véghelyzet és kezdőállapot – s ez valószínűleg mindannyiunk bűne. Nem lehet rálőcsölni azokra, akik ma kezdeményezni és cselekedni képesek.

Annyi baj legyen. A nagy csönd a folyóirat-kultúra kinyírása és egyebek körül megmutatta, hogy a kutya sem ugat a magyar kultúra után. Nem ehhez a korhoz tartozik, hát vesznie kell.

 

 

* Ezt a problematikát érintettem korábban több helyen, pl egy hosszú írásos dialógusban: New Left Review II/80, 2013. március-április, 13skk., aztán: „Marx on 1989”, in: First the Transition, the the Crash, szerk. Gareth Dale, London: Pluto, 2011, 21-48; „It’s All Over Now, Baby Blue: Antikommunizmus ma”, Többlet. Filozófiai folyóirat (Kolozsvár), V, 2013/2, 80-130. 

A szerző további cikkei

LXV. évfolyam, 1. szám, 2021. január 8.
LXIV. évfolyam, 26. szám, 2020. június 26.
LXIV. évfolyam, 22. szám, 2020. május 29.
Élet és Irodalom 2021