Számít-e, hogy volt emberséges csendőr is?

2012. június 30-án a galamus.hu-n jelent meg Gerő András Akadémikus antiszemitizmus című írása, amelynek fő állítása szerint Romsics Ignác munkáiban a magyar történetírás antiszemita hagyományai lelhetők fel. Az írás vitát váltott ki, a galamus.hu-n A Gerő András által kezdeményezett Romsics-vita írásai dossziécímet kapta. A vita három hónapja az Élet és Irodalomban is folyik. (Emlékeztetőül a korábbi írások a megjelenés sorrendjében: Karsai László: Megjegyzések a Gerő-vitához; Bojtár Endre: Antiszemita vagy-e?; Romsics Ignác: Antiszemita vagyok-e?; Ablonczy Balázs: Teleki Pál antiszemitizmusáról; Lévai Júlia: Lépések egy oldalösvényről; Babarczy Eszter: Zsidók pedig vannak; Gyáni Gábor: Trianon versus holokauszt; Ungváry Krisztián: Horthy megítéléséről; György Péter: Trianon és holokauszt – a múlt jövője; Tatár György: Funkcionális antiszemitizmus; Laczó Ferenc: Összefonódó történetek; Karsai László: Antiszemiták, holokauszt, történelemhamisítók; Kovács M. Mária: Hor­thy megítéléséről; Gerő András: Kommentárok és megfontolások egy diskurzushoz; Szakály Sándor: Tatár György pontatlanságaihoz; Bojtár Endre: Viszonválasz; Szále László: A megértés felé; Kovács Éva: Időzített történelmek; Jeszenszky Géza: A vészkorszak mint kettős tragédia). A jövő héten Gali Máté írását közöljük.

„Cicáznak a szép csendőrtollak,

mosolyognak és szavatolnak”

(József Attila: Hazám)

Gerő András vihart kavaró első írásával (Akadémikus antiszemitizmus, galamus.hu, 2012. június 30.) nem kívánok foglalkozni. Ami miatt most „tollat ragadtam” az a csendőrségre vonatkozó megjegyzése a Kommentárok és megfontolások egy diskurzushoz című írásában. (ÉS, 2012/37., szept. 14.) Pontosabban a deportálásokat végrehajtó emberséges csendőrökkel kapcsolatos gondolata: „Ez analógiásan kicsit olyan, mint a deportálásoknál az emberséges csendőr alakja. Ha emberséges volt a csendőr, ha nem, ugyanazt csinálta, mert ugyanarra kapott parancsot. Egy folyamat tudományos megközelítésénél pedig az számít, hogy a szereplő milyen strukturális pozíciót töltött be a processzusban. Az összes többi vagy memoár, vagy szociográfia, vagy a szépirodalom tárgya.”

Szále László joggal teszi föl a kérdést a fenti gondolattal kapcsolatban: „A történelemtudományban nem létezhet emberséges csendőr? A tudomány tényleg nem tud mit kezdeni emberi magatartásokkal, hősök bűneivel, a bűnösök erényeivel, csak a strukturális pozícióval a processzusban?” (A megértés felé, ÉS, 2012/38., szept. 21.)

Gerő tudományos szempontból evidenciának tartja – ha jól értem –, hogy a csendőrök, ha emberségesek voltak, ha nem, strukturális pozíciójukból adódóan a processzus részesei voltak, tehát bűnösök és felelősök, függetlenül attól, hogy ténylegesen mit tettek (vagy mit nem tettek) a holokauszt idején. De ahhoz, hogy a történész erre a következtetésre jusson, vagy neki magának vagy kollégáinak alapkutatásokat, levéltári mélyfúrásokat kell végezniük. Nem egy rendvédelem-történész például azt is megkérdőjelezi, hogy a csendőrség teljes állománya részt vett volna a deportálásban. Az 1996-ban megjelent rendvédelem-történeti tankönyv szerint a 14 000 főnyi csendőrség mindössze 10 százalékára „szomorú feladat várt”: „A németek által készített tervek alapján összegyűjtötték a zsidóságot és a vonatokhoz kísérték.”¹ Parádi József, a Szemere Bertalan Társaság elnöke, a Rendvédelem-történeti Füzetek szerkesztője 2009-ben A csendőrség magyarországi története című írásában is azt állítja, hogy „Akadt egy törpe kisebbség, amely aktívan részt vett a deportálások szégyenteljes aktusában, mások tettlegesen is felléptek ellene és voltak, akik a többséget képezve csak csendesen rosszallták azt”.² Komoly, általában jól dokumentált történeti tanulmányban is találkozhatunk ugyanezzel a gondolattal. Kovács Zoltán András Csendőrsors Magyarországon 1945 után című írásában olvashatjuk azt, hogy a deportálásban a csendőrség „személyi állományának csak kisebb hányada (körülbelül 10%-a) vett részt”.³ Jómagam, aki több mint két évtizede kutatom a témához kapcsolódó dokumentumokat, nem osztom ezt a véleményt. Amennyiben elfogadjuk Faragho Gábornak, a csendőrség egykori felügyelőjének az 1944. június 21-i minisztertanácsi ülésen elhangzott szavait – miszerint: „Ha tekintetbe vesszük azt, hogy munkaszolgálat és kitelepítés céljából eddig már több mint 400 ezer zsidót szállítottunk ki, akkor a nullával egyenlőnek kell vennünk azt, hogy a 20 000 magyar csendőrből pár csendőrrel szemben panaszok merültek fel” –, akkor kimondhatjuk, hogy a deportálás végrehajtására 20 000 fegyelmezett csendőr állt rendelkezésre. Egyébként ezen az ülésen az is elhangzott, hogy a külföldi lapok hírei szerint az országból deportált zsidókat „Lengyelországban elgázosítják, majd elégetik”.

A csendőrség 1881-től, megalakulásától kezdve, szigorúan szervezett, katonai jellegű közbiztonsági őrtestület volt. Eltérően a rendőrségtől, amely a belügyminisztérium felügyelete alá tartozott, a csendőrség a belügyminisztérium és a honvédelmi minisztérium kettős irányítása alatt állt. A legénység és tiszti állomány egyaránt erőteljes katonai kiképzésben részesült. Ebbe az első világháborút követően beletartozott a feltétlen kormányzóhűség is. A csendőreskü szövegében előbb a Horthy Miklós kormányzó iránti hűség szerepelt, majd azt követte a magyar alkotmány és törvények iránti hűség. Kutatásaim azt bizonyítják, hogy a csendőrségért és rendőrségért felelős belügyminisztériumi államtitkártól (Baky László) a csendőrkerületi parancsnokokon és csendőrosztályok, csendőrszárnyak vezetőin keresztül a legalsó szinten levő, csendőrőrsön szolgálatot teljesítő csendőrig, a csendőr-tanzászlóaljak tanulóit is beleértve alapvetően számítani lehetett a csendőrökre a zsidók kifosztásában, gettókba, gyűjtőtáborokba zárásában, majd deportálásában. Ebben tehát egyetértek Gerővel.

Ugyanakkor Romsics Ignác szavait is maximálisan elfogadom, amikor azt írja, hogy „A szakmáját komolyan vevő történész” feladata az összetett, árnyalt láttatás (Antiszemita vagyok-e?, ÉS, 2012/31., aug. 3.) Romsics a csendőrségre vonatkozóan azt mondja: „Már idézett szintézisemben (ti. Magyarország története a XX. században) rámutattam a csendőrség 1944-es szerepére, sőt a keresztény magyarság túlnyomó többségének passzivitására és részvétlenségére is”.

Hogyan is tette ezt? „Mindez (ti. a Sztójay-kormány zsidóellenes rendeletei) azonban csak kezdete volt a »végső megoldásnak«: a zsidók gettókba gyűjtésének és megsemmisítő táborokba küldésüknek. Ezt az Adolf Eichmann parancsnoksága alatt álló speciális Judenkommando irányította a magyar csendőrség közreműködésével. (...) Az akció ellen széles körű ellenállás sem az érintettek, sem környezetük, a keresztény magyarság körében nem bontakozott ki.”⁴ Néhány oldallal ezt megelőzően, említve a fontosabb zsidótörvényeket és munkaszolgálatot, Romsics utal a Magyarországon élő zsidók 1944 előtti sorsára is: „Magyarországon a zsidók többségének életét 1944-ig nem fenyegette veszély. Pogromokra, atrocitásokra nem került sor, s a háború kezdeti szakaszában a szomszédos országokból ezért mintegy 100 ezren menekültek ide. Ezek többsége a továbbiakban a magyarországi zsidók sorsában osztozott. Mintegy 18 ezer fő azonban, kiket 1941 nyarán visszatoloncoltak Galíciába, elpusztult.”⁵

Évek óta tanítom a XX. századi magyar politikatörténetet, így rendszeresen kiadom tankönyvként Romsics Ignác könyvét az egyetemistáknak. Összefoglaló műről van szó, tehát nyilvánvalóan nem foglalkozhat külön fejezetben a magyar holokauszttal. Ugyanakkor sajnálom, hogy ez a néhány bekezdés nem árnyalja, pontatlanságai mellett, a csendőrség szerepét ebben a témában.

Nézzük sorban: 1. Nem 100 ezer, hanem 20-25 ezer zsidó menekült a környező országokból Magyarországra. 2. Nem közülük toloncoltak 18 ezer főt vissza Galíciába. A kitoloncoltak egy része valóban a menekült zsidók közül került ki, de többségében Kárpátalján élő zsidónak minősített magyar állampolgárokat dobtak át a határon Kőrösmezőn keresztül.3. Azsidókat 1941 nyarán összeszedő és deportáló közbiztonsági szerv elsősorban a csendőrség volt, és a deportáltak jelentős részét az Einsatzgruppe C egységei mészárolták le. 4. Az Eichmann-kommandó tisztjei tanácsadókként vettek részt a zsidók összegyűjtésében és deportálásában 1944-ben. A csendőrök a magyar hatóságoktól kapták az utasításokat. A közigazgatás, rendőrség, csendőrség, pénzügyigazgatóság, orvosok, bábák, MÁV-alkalmazottak sokasága, kb. 200 ezer fő közreműködésével történt a jogfosztástól a deportálásig a zsidók elleni intézkedések sora. Mindez a lakosság közönyével kísérve, sőt a szomszédok jelentős része tömegével igényelt zsidó lakásokat és ingóságokat.

Ezen a ponton jutottunk el az árnyalás problémájához. Meggyőződésem, hogy a fő történelmi események, folyamatok megértéséhez szükséges az egyedi esetek megismerése, megismertetése is. Hiszen nekünk, történészeknek nemcsak az a feladatunk, hogy „egymásnak” megírjuk a véleményünket, rosszabb esetben egymás mellett elbeszéljünk, hanem a szélesebb közönség, különösen a diákok, a jövő generációja számára is érthetővé kell tennünk a történelem folyamatait. És ebben az egyedi esetek is segítenek. Hogyan reagálnak helyzetekben a különböző szinten levő köztisztviselők, csendőr- vagy rendőrtisztek? Mi motiválja őket? Például a szegedi polgármestert, amikor nyugdíjaztatja magát a német megszállás után, vagy helyettesét, akinek politikai felfogása – a szegedi Zsidó Tanács elnökének 1946-ban tett tanúvallomása szerint – 1944 előtt határozottan liberális és zsidóbarát volt, mégis a megszállást követően a központilag kiadott zsidóellenes rendeletek végrehajtásán túl sorozatban adott ki saját hatáskörben korlátozó rendeleteket, s alig három m²-nyi hely biztosítását engedélyezte személyenként a szegedi gettóban.⁶ Vagy mi motiválta azokat a csendőröket, akik Szigetváron „a zsidók gazdagabb részét (...) egyenként kivitték [ti.: a zsinagógából] (...) nőket, férfiakat is közösen és puskatussal, rugdosással kényszerítették arra, hogy mondják el, hová tették az aranyat és pénzüket”.⁷ Ugyanitt történt: „...A kínzások ideje alatt szemtanúja voltam annak, hogy az egyik csendőr bejött közénk, és F. ruhakereskedőnek az unokáját, 5 éves kisfiút nyakánál fogva felemelte és közölte az öregekkel, hogyha az aranyat nem adják elő, akkor a gyermeket élve bedobja a WC-be”.⁸ Hová soroljuk – az emberséges vagy az utasításokat kegyetlenül végrehajtó csendőrtisztek közé – a szatmárnémeti csendőr osztály vezetőjét, aki mellett egy tucatnyi nyilatkozatot fogalmaztak meg 1945–1946-ban, mert 1940-ben a Szentendrén alakuló 101-es hadtápzászlóalj parancsnokhelyetteseként több mint száz zsidó munkaszolgálatost átvett a zászlóaljhoz és „rendes” katonaként kezelte őket. (A zászlóalj részt vett Észak-Erdély megszállásában.) Ugyanő 1944-ben egyik irányítója volt a szatmárnémeti gettó létrehozásának, majd a deportálásnak. 1944. június 14-én tettének súlya alatt öngyilkosságot akart elkövetni, de agyvérzést kapott. Ekkortól folyamatos kórházi ellátásra szorult. 1946-ban „volt zsidó katona bajtársai” a budapesti zsidó kórházban helyezték el, ahol ingyen ellátásban részesült.⁹ Az emberséges csendőrtisztek egyike a hírhedt belügyi államtitkár névrokona volt. Endre László csendőr főtörzsőrmester, a csillaghegyi gettó parancsnoka közel négyszáz ember életét mentette meg. Amikor megtudta, hogy mikor szállítják el a zsidókat a gettóból, figyelmeztette néhány ismerősét, „hogyha menni akarnak, nyitva az út, és nem lesz semmi baj. Ezen az éjjelen hárman mentek ki a gettó területéről.” Ő maga 1945. november 29-én úgy nyilatkozott, hogy „Mikor 1944-ben láttam, hogy megkülönböztető jelzést kell viselniök [ti. a zsidóknak], akkor arra gondoltam, hogy mi történne, ha fordítva alakul a helyzet, és az én gyerekeimnek kellene így járni. Gyalázatos volt ez a megszégyenítés, mert az élethez mindenkinek egyforma joga van, mindegy hogy valakihez milyen nyelven szóltak, mikor világra jött.”¹⁰ Ő hova sorolható a történelemtudomány szempontjából?

Szále László azt kérdezi, hogy „Mi másra való a történelem, ha nem arra, hogy elmondja, mi történt, s próbálja megértetni velünk, hogy ami történt, miért történt. A kulcsszó a megértés – a szó mindkét értelmében.”

Tény, hogy 1944. március 19-én a Magyarországra érkező Eichmann-kommandó első helyen a csendőrségre számíthatott a „zsidótlanítás” végrehajtásakor. Ernst Kaltenbrunner maga, az RSHA (Birodalmi Biztonsági Főhivatal) vezetője már az első napokban úgy fogalmazott, hogy „saját munkaterületén nehezen tudna a magyar rendőrség és csendőrség közreműködéséről lemondani”.¹¹ De azt is látnunk kell, hogy a Horthyra esküdött, fegyelmezett csendőrök valakiktől kapták az utasításokat. S köztük is volt emberséges. Ez a választási lehetőség mindannyiuk számára megvolt. Polgármesterek, alispánok, egyéb hivatalnokok, csendőrök, rendőrök, pénzügyigazgatási munkatársak, orvosok, bábák, vasutasok ezrei dönthettek volna úgy, hogy a Horthy Miklós kormányzó által kinevezett Sztójay Döme vezette Quisling-kormány rendeleteit nem hajtják végre. Vagy legalább lassítják a végrehajtást. A többség nem ezt tette.

De nekünk, történészeknek, tanároknak az is felelősségünk, hogy a jövő nemzedéke számára árnyalt történelmi ismeretet adjunk, hogy a múltunkkal való szembenézést segítsük számukra. Azonban az olyan középiskolai tankönyvek, mint amilyet Száray Miklós és Kaposi József állított össze, és amely a NAT szerint „megfelel az érettségi vizsga követelményeinek”, nem segítik ezt a szembenézést.¹² Ha Romsics Ignác valóban lektorálta volna ezt a kötetet – ahogyan ez a könyv második oldalán szerepel – bizonyosan nem hagyott volna benne olyan durva hibákat, hogy az első zsidótörvényt a németek követelésére fogadtatta el a parlamenttel Imrédy Béla, s az sem lenne olvasható az egyik térképen, hogy 4 millió embert öltek meg Auschwitzban (nincs olyan holokausztot kutató történész, aki ezt állítaná; az Auschwitz-Birkenau Múzeumban és kiadványaiban 1,1 millió áldozatról írnak), és a könyvben azt az állítást sem hagyta volna meg, hogy Sztójay Dömét német követelésre nevezte ki miniszterelnökké Horthy Miklós.¹³ Biztos vagyok abban, hogy árnyaltabb megfogalmazást várt volna el a szerzőktől a „zsidókérdés végső megoldására” vonatkozóan is. Kevés azt írni, hogy ehhez „Az országba érkező Gestapo és az Eichmann-különítmény látott hozzá” és „A csendőrség közreműködése nélkül ilyen gyorsan nem tudták volna végrehajtani a zsidóság összegyűjtését.”¹⁴ Nem térek ki e kötet valamennyi hiányosságára, hibájára. Nyilvánvaló, hogy egy tankönyvben nincs hely és mód árnyalt, részletes elemzésekre, az alapvető tényeket, összefüggéseket kell bemutatni, megértetni. De tárgyi tévedéseket, csúsztatásokat vagy – megkockáztatom – történelemhamisításokat éppen a tankönyvek nem bírnak el. Ezért is kell nekünk, történészeknek valódi szakmai vitákat folytatnunk.

¹ A magyar rendvédelem története. Főszerk. dr. Parádi József, Budapest, 1996. 118.

² Parádi József: A csendőrség magyarországi története. In: Rendvédelem-történeti Füzetek (2009, 16. évfolyam, 19. szám)

³ Kovács Zoltán András: Csendőrsors Magyarországon 1945 után. In: Katonai perek a kommunista diktatúra időszakában 1945–1958. Szerk.: Okváth Imre, Budapest, 2001. 104.

⁴ Romsics Ignác: Magyarország története a XX. Században, Osiris, Budapest, 2010. 263.

⁵ Uo. 259.

⁶ Bővebben lásd: Molnár Judit: Zsidósors 1944-ben az V. (szegedi) csendőrkerületben, Cserépfalvi, Budapest, 1995. 72–94.

⁷ ÁBTL V-20139. Csethe Miklós népbírósági pere

⁸ Uo.

⁹ ÁBTL V-102.418. Demény Elemér és társa ügye

¹⁰ Magyar Zsidó Levéltár, 3642. számú jegyzőkönyv

¹¹ A Wilhelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról 1933–1944., szerk.: Ránki György–Pamlényi Ervin–Tilkovszky Loránt–Juhász Gyula. Budapest, 1968. 795.

¹² Száray Miklós–Kaposi József: Történelem IV. középiskolák, 12. évfolyam. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2010. 2.

¹³ Uo. 104., 131., 143.

¹⁴ Uo. 143.