Tényleg legyőzhetetlen a Fidesz?

Valóban csak tévképzet lehet, hogy a jobboldal hatalma belátható időn belül megdönthető? Pétervári Zsolt Hosszú kávé egy cukorral című írása, amely az ÉS 2012. évi 21. számában jelent meg, ezt sugallja, sőt egyenesen sulykolja. Bizarr végkövetkeztetése szerint célszerű volna leszámolni azzal a tévképzettel, hogy a jobboldal hatalma belátható időn belül megdönthető. Olyan vélemény ez, amellyel nemcsak lehet, de kell is vitatkozni.

Miben áll a Fidesz ereje? Ezt kellene megvizsgálni, mielőtt jóslatokba bocsátkoznánk arról, hogy meddig képes megtartani a hatalmát, és milyen ambíciókkal célszerű leszámolni.

Egyetértek Pétervári helyzetértékelésével, hogy amiben élünk, már nem több mint egy keleti demokratúra. Szerintem nem szükséges ennek a megállapításához bevárni, hogy a pártok költségvetési finanszírozását is megszüntessék. Pétervári tömören rögzíti, miként épül fel ez a rendszer, újfeudális társadalomszervezésnek nevezi a kiterjedt klientúraépítést, a szisztematikus „munka” eredményeként már hiányoznak az alkotmányos ellensúlyok, valamint a pártpolitikai ellensúlyok is.

Nem elég azonban megállapítani, hogy ma már demokratúrában élünk, az sem közömbös, hogy miképpen jutottunk ide, mert e nélkül nem adható adekvát válasz a helyzetre. Szemben Pétervárival nem gondolom, hogy a magyar társadalomnak az idők végezetéig lenne igénye rendszert reprezentáló személyiségre és általa működtetett rendszermenedzselő pártra, amelyek évtizedes léptékkel kapcsolhatják ki újra Magyarországot az európai demokráciák köréből. Szerepel a lehetőségek közt ez is, de hogy a jelenlegi rezsim zsákutca lesz-e vagy az út maga, az nem eleve elrendelés kérdése, az a demokratikus politikai elit értékválasztásain, lélekjelenlétén, felelősségtudatán, morális tartásán, demokrácia iránti elkötelezettségén fog múlni. Egyáltalán nem közömbös, hogy milyen nemzetközi környezet vesz körül bennünket. Ma az Európai Unió vesz körül, amelyhez éppen azon értékek elfogadása miatt csatlakoztunk, amelyeket negligál a Fidesz és kormánya. Pétervári ebből a nemzetközi környezetből azt tartja fontosnak kiemelni, hogy Európa-szerte jelennek meg olyan új pártok, irányzatok, amelyek nem sorolhatók be a hagyományos értelmezés szerint jobbra vagy balra. Én viszont azt emelném ki, hogy okfejtésében arról nem beszél, vajon ezek az új pártok a demokratikus rendet magát is elutasítják-e. Ma Magyarországon nem az a tét, hogy jobboldali, baloldali, liberális, zöld, hagyományosan besorolható nézeteket képviselő avagy nem ilyen párt kormányozza-e az országot, hanem az, hogy milyen rendszerben akarunk élni, demokráciában vagy demokratúrában. A Fidesszel sem az a baj, hogy jobboldali, sőt az sem, hogy a nézetei heterogének, hanem az, hogy önkényuralmat valósít meg.

Pétervári már ma vesztes pozíciót vizionál az ellenzéknek. Szerinte még egy valószínűtlen győzelem esetében is kormányképtelen lenne. De sajnálatosan figyelmen kívül hagy egy fontos közös jellemzőt, elkötelezettségüket a demokratikus értékek mellett, valamint azt, hogy egy önkényre épülő rendszer felszámolása felértékelheti a konszenzusos politizálást.

Én már azzal sem értek egyet, hogy annyira erős a Fidesz-rezsim, mint amilyennek látszik. Pontosabban a kérdéses ennek az erőnek a mibenléte. Ez az erő jelentős részben egy sikeresen fenntartott pszichózis eredménye, amely ellenzékben a felelősségvállalás el nem várása okán nőhetett kétharmadnyira, ma pedig a jogállam lebontása után a kilátástalanság és a tehetetlenség érzetét táplálva fordítja passzivitásba az állampolgárok nagyobb részét.

Mindenekelőtt rögzítsünk néhány adatot. Az Ipsos májusi1 mérése szerint a Fidesz támogatottsága a teljes népességen belül 16 százalékra zsugorodott. Ezzel egyidejűleg a bizonytalanok aránya 54 százalék volt, vagyis a biztos pártválasztók aránya a teljes népességen belül 46 százalék. Ezen a 46 százalékon belül volt májusban a Fidesznek 37 százaléka. Ez kb. 1,3 millió szavazót fed le. Ők azok, akik ha esik, ha fúj, Fidesz-támogatók, ugyanakkor a három demokratikus ellenzéki pártnak együtt már 40 százaléka volt az elmúlt hónapban. (Csak miheztartás végett, az MSZP-nek 2006 októberében, tehát az őszödi beszéd után 25 százalékos támogatottsága volt a teljes népességen belül2, 16 százalékon Gyurcsány lemondásakor állt az MSZP, 2009 márciusában.3 Ekkor a Fidesznek 43 százaléka volt vele szemben.) Az Ipsos júniusi adatai4 némi elmozdulást mutatnak. A Fidesz támogatottsága az összes választó korú körében 17 százalékra emelkedett, de az MSZP-é is 12-ről 15-re, az LMP‑é pedig 4-ről 6-ra, míg a DK 2 százalékát tartotta. Ez azt is jelzi, hogy a pártot nem választók aránya is csökkent 49 százalékra, a biztos pártválasztók 51 százalékán belül pedig már a Fidesz 35 százalékával szemben a három demokratikus pártnak összesen 45 százalékot mért az Ipsos. (Az MSZP-nek 31, az LMP-nek 10, a DK-nak pedig 4 százalékot.)

Vagyis a Fidesz jelenlegi visszaesése nem kevésbé drámai, mint az MSZP-é volt 2009-ben. Habár a Fidesz 16-17 százalékával szemben ma nem egyetlen ellenzéki párt áll, ettől még pontosan annyian utasítják el, mint annak idején az MSZP-t. Noha az Ipsos júniusban, az összes választó korú körében, a májusi 18 százalékkal szemben már 23 százalékos támogatottságot mért együtt a három demokratikus pártnak, hatalmas monolit csoportot változatlanul a bizonytalanok alkotnak.

Róluk eddig úgy volt szokás beszélni, mint akik kiábrándultságuk miatt teljesen vállalhatatlannak tartják a korábbi kormányzó pártokat vagy utódaikat, az általános vélekedés szerint mozdíthatatlanságuk oka pedig nyilván az, hogy kevésbé tartják rossznak a jelenlegi rendszert, mint a korábbit.

Csakhogy ez sem így igaz. Legalábbis nem erre utalnak egyéb adatok, pl. a Republikon Intézet elemezése5, amely a bizonytalanok csoportjainak vizsgálata alapján többek közt arra a megállapításra jutott, hogy a bizonytalanok körében a Fidesz a legelutasítottabb párt. Még egy érdekes összefüggés is kitűnt az elemzésből, miközben a számadatok szerint a bizonytalanok többsége külön-külön egyik pártra se szavazna, arra a kérdésre, hogy kit látna szívesebben kormányon, többségük egy baloldali koalíció mellett foglalt állást.

A számok nem utalnak tehát akkora erőre, mint amit a Fidesz magáról elhitetni képes, akkor viszont az a kérdés, hogy miért van ilyen érzete a társadalom többségének? A választ nem kereshetjük csak demokráciákban érvényes összefüggések mentén, arra jellemző logikával, ahogy ez sajnos az elmúlt ciklusok alatt történt. Abból kell kiindulni, hogy a Fidesz már ellenzékben is olyan formáció volt, amely nem tartotta magára nézve kötelezőnek a demokratikus normákat. Már 2002 óta nyilvánvaló ez, amikor kormányzása idején zajlott országgyűlési választás veszteseként politikai ellenfeleit csalónak minősítette, ellenséggé transzformálta, akikkel szemben bármely eszköz, a demokrácia keretein kívül eső is, megengedhető. A baloldali és liberális véleményformálók többségének egyik legnagyobb tévedését abban látom, hogy nem ismerték fel a Fidesz politizálásával szembeni tehetetlenség legfőbb okát. Azt, hogy a demokrácia játékszabályai nem érvényesíthetők azzal szemben, aki ezen a játéktéren rendszeresen kívül helyezi magát, míg ellenfelei szeretnének e játéktéren belül maradni, ha a közeg ez utóbbiban nem elég támogató. A Fidesz gyakran támadta a demokratikus rendet magát, amellyel szemben nem elég a „jó kormányzás”. Az ilyen politika társadalmi elutasítása nélkül a legjobb kormányzás is erodálható, és itt most nem állítom, hogy hibátlan vagy jó kormányzás folyt, de demokratikus, míg a társadalmi kiállás a rendszer védelmében demokráciadeficit okán elmaradt.

A Fidesz egyre növekvő népszerűségéhez elégnek bizonyult a mindent tagadás és a destrukció, az ígéret, hogy mindent jobban fog csinálni, közben egészen a hideg polgárháború szintjére süllyesztette a közéletet. A siker lényeges eleme volt, e közélet egyik sulykolt áligazsága, hogy az ellenzéknek nincs felelőssége az ország sorsáért, csak a kormánynak. Az ellenzék dolga úgymond a „kritizálás” csupán. Így válogatás nélkül volt lejáratható akár nyilvánvalóan a közjót szolgáló ügyek sora is, az ellenségképzés pedig olyan szélsőséges módon folyhatott, amelynek szükségképpen volt a következménye a társadalom szétesése, a társadalom szöveteinek szétroncsolódása. Az ilyen politika nemcsak egyes politikusok elutasításához vezet, hanem a politikától fordít el természetszerűleg tömegeket. Olyan politikai erő engedi ezt meg magának, amely eleve nem demokráciában gondolkozik, és amely nem számol a majdani felelősségvállalás lehetőségével. Az elsöprő győzelemben a még fiatal demokratikus jogállam védtelensége, gyengesége kalkulált tényező volt. A passzívak, kiábrándultak nagy tömegeinek létrejötte pedig egyenesen cél. Az „erő” abban a militáns szervezettségben és fegyelemben érhető tetten, amellyel ezt a célt felelősségvállalás nélkül elérték. Ez lett összetévesztve a kormányzóképességgel, az alkalmassággal. És ugyanez van összetévesztve ma is.

Ilyen előzmények után teljhatalomhoz jutva nem véletlenül volt az első lépés a demokratikus kontroll intézményeinek megszüntetése. Az ellenzéki felelőtlenséget nem követheti tehát kormányzati felelősségvállalás, mert mára ki lettek szerelve a jogállamból azok az eszközök, amelyek a mindenkori hatalom kérdőre vonására valók. Most éppen a választójogi rendszer általános, egyenlő és titkos voltának felszámolása a cél, hogy valós értékelésre ne kerülhessen sor a ciklus végén.

A Fidesz kétharmada mögött ma mindössze 17 százalékos támogatás áll és a felszámolt jogállam miatti kiszolgáltatottság. Erre a támogatottságra hivatkozik itthon, hogy felhatalmazása van bármit megtenni. Erre az erőre hivatkozik külföldön mint kormánya kivételes stabilitására. Vagyis a magyar társadalom alkotmányos puccsal való sikeres foglyul ejtésének eredményére. Mindeközben nemzetközi elszigeteltsége tény, a gazdaság állapota folyamatosan romlik, kizárólag hatalomtechnikai elképzeléseit tudta maradéktalanul véghezvinni, vagyis nyilvánvalóan csak annak a kb. 1,3 millió embernek politizál, amely ma is mögötte áll. Úgy formálta át a közjogi rendszert, hogy ez a szűk csoport is elég legyen a stabil kormányzás megőrzéséhez. Hogy képes-e az erő látszatát fenntartani, ezzel továbbra is a kilátástalanságot és passzivitást táplálva biztosítani relatív többségét, az azon is múlik, hogy a demokratikus ellenzék elhiszi-e magáról, hogy van ereje ezen a helyzeten úrrá lenni. Felismerik‑e, hogy demokratúrában nem működnek a demokráciákban megszokott pártlogikák, sem a pártépítés, sem a választásra készülés során. Ezt jelzik az olyan tünetek is, mint a bizonytalanok számának kóros növekedése, miközben ez a népességcsoport – mint fentebb utaltam rá – valójában ellenerőre vár.

Ha valóban demokratikus pártokról van szó, akkor a liberális demokráciákban legfontosabb értékek (pl. a demokratikus jogállam, a konfliktuskezelésben a konszenzuskeresés és a kompromisszumkészség) tisztelete is közös, és ez estben adott a képesség az összefogásra, sőt az együttműködésre. A választók meg fogják érteni – főként, ha ezt közvetítik számukra –, hogy a demokratikus pártokat egymástól elhatároló különbségek, a gazdaságról, a kultúráról vagy a környezetvédelemről szóló eltérő elképzelések stb. csak akkor releváns alternatívák, ha demokráciában élünk, egyéb esetben vágyálmok maradnak.

¹ Az Ipsos adatai az MTI május 16-i híradása szerint, Galamus. http://www.galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=137894:ipsos-ismet-ntt-a-partoktol-tavolsagot-tartok-aranya&catid=76:hazai-vonatkozasu-hirek&Itemid=113

² Medián, A politikai közhangulat változása szeptemberben, 2006. október 2., http://www.median.hu/object.892d60f0-e246-422b-bbcf-a5e883cd5bdf.ivy

³ Medián, Van még lejjebb?, 2009. március 18., http://www.median.hu/object.5748fc63-7ae2-433f-82ca-4e24721f3579.ivy

⁴ Ipsos, Az MSZP megközelítette a Fideszt, 2012. június 12., http://www.ipsos.hu/site/az-mszp-megk-zel-tette-a-fideszt/

⁵ Republikon Intézet, Bizonytalanul: A Fidesz elvesztette, egy baloldali összefogás megnyerheti, 2012. április 18., http://www.republikon.hu/upload/5000264/bizonytalanok-1.pdf