Speciális középosztály

Ha kötözködni akarnék Ágh Attilával, azt írnám, nincs igaza, mert a „nemzeti középosztályról" nem gyorsan derült ki, hogy „nem több mint a nemzeti burzsoáziának az államon élősködő csoportja", hanem lassan. (A romlás virágai, ÉS, 2011/43., okt. 28.) Még ma is vannak szép számmal olyan középosztálybeliek, akik számára ez nem egyértelmű. Több mint egy évig reménykedtek a pedagógusok, hogy a Fidesz által preferált nemzeti középosztályhoz tartoznak, míg most megtudták, életpályamodelljük csak 2014-ben valósul meg (ha egyáltalán). Az orvosoknak végig kellett nézniük munkahelyük el¬adó­sodását és lepusztulását, míg az újonnan pályára lépők eddig vártak, hátha felajánl nekik valamit a kormány, ha itthon maradnak. Akinek felajánl, az az állami megrendeléseket elnyerő kedvezményezett vállalkozói kör, illetve a zsíros állásokba beültetett lojális hivatalnoki kar. Csakhogy bármennyire is - sajnos - széles e kör, biztos társadalmi támogatottságot hosszú távon nem nyújthat. Együtt nem mozoghatnak, ugyanis belső ellentét hajtja őket: egymás konkurenciái a megbízások elnyerésében. De vetélytársak az állami hivatalokban, és cégekben alkalmazottak is, játszmájuk nulla összegű: ahhoz, hogy egyiküket felvegyék, a másikukat ki kell rúgni.