Hitel, hitel, hitel

Ahogy az enyémek Bauer Tamáshoz, úgy az ő cikkei hozzám szoktak közel állni, de azért mégis van az írásainak egy olyan vonulata, ami számomra elég idegen, és nyilván azok az írásaim állnak tőle is távol, amelyek ezt a vonulatot ellenpontozzák. Ez magától értetődik, két fölfogás között oda-vissza azonos a távolság. Úgy tűnik, a módszertan tekintetében nem állunk egymáshoz olyan közel, mint a tartaloméban. (Előzmények: Révész Sándor: Mi itt a probléma?, ÉS, 2011/19., máj. 13.; Bauer Tamás: Politikai alternatíva, Gyurcsánnyal vagy nélküle, ÉS, 2011/22., jún. 3. - a szerk.)
Bauernél a kiindulópont az a kérdés: mi a feladat? Ennek föltevését hiányolta nálam, és hiányolhatta is, mert én ezt a kérdést így általánosan biztosan nem tenném föl soha. Ez a kérdés valamilyen feladatközösséget, tehát központi észt, cselekvési központot feltételez. Mert amúgy mit lehet kezdeni egy ilyen általános kérdéssel? Ha az országot egy feladatközösségnek tekintjük, akkor annak a tartalma csak nagyon általános lehet. Mi a feladat? Úgy általában az ország optimális kormányzása a feladat, amiről még két egymáshoz közel álló liberális is sok mindenben mást gondol, ami ebből a vitából is látszik. A különböző mértékben egyetértőknek, illetve együttműködni készeknek különböző szorosságú kötelékekbe célszerű tartozniuk, és ennek megfelelően a legáltalánosabbtól a legkonkrétabbig érdemes feltenni a kérdést: „mi a feladat".
Nem kellene követni a magukat a nemzettel vagy az állammal azonosító politikusokat abban a tévedésben, hogy meg tudják fogalmazni a nemzet, az ország nevében, hogy „mi a feladat". Egyébiránt az állampárt reformerei is ezt feltételezték magukról, és az ebből adódó felelősségérzettel és persze a szocializmus reformálhatóságának illúziójával törtek előre egy zsákutcában, ahogy azt Kornai János szépen kimutatta. Nem hinném, hogy bármilyen tekintetben érdemes lenne őket elődnek tekinteni. Egy polgári párt elődeit ott érdemes keresni, ahol a működőképes, versenyképes szocializmus hite véget ért, ahol már a szocializmust lebontó reformok hordozói marják szét belülről és jótékonyan az állampártot. Ezen elődöktől pedig a forradalom eltiprói között menetelő Nyers Rezső és az általuk sírba tiport (és egyébként sem a gazdaságpolitikai kompetenciája miatt tisztelt) Nagy Imre is távol állt.
A „mi a feladat?" általános kérdésének elutasításából következik a helyeslés általános fogalmának elutasítása is. Bauer félreért: nem arról írtam, helyes e Gyurcsány részéről, ha pártot alapít, hanem arról, hogy örülök-e ennek, vagy sem. Ha X az enyémhez hasonló boltot nyit velem szemben, annak nyilván nem örülök, de hogy jövök én ahhoz, hogy helytelenítsem? Elmondtam, hogy a saját elképzeléseimhez képest miért nem örülök ennek. De hogy Gyurcsány elképzeléseihez képest ez helyes-e, az egészen más kérdés.
Ami pedig Gyurcsány személyét illeti. A politikai potencia szempontjából nem az az érdekes, hogy ki érdemel (a mi magvas levezetésünk szerint) hitelt, hanem az, hogy ki kap vagy ki remélhet. Nem érdemes bízni abban, aki kap vagy remélhet hitelt, de úgy látjuk, hogy nem érdemli meg. Mert ha úgy látjuk, akkor egyben úgy is látjuk, hogy a hitelt nem fogja megszolgálni, tehát el fogja veszíteni, és jó is lenne, ha elveszítené.
Viszont nem érdemes bízni (mint politikai vezetőben) abban sem, akiről azt gondoljuk, hogy megérdemelné a hitelt, de látjuk, hogy nem kap és nem is remélhet. Gyurcsányra én akkor sem tennék egy petákot sem, ha egyébiránt mindenben egyetértenék Bauer Tamással. Abból a politikusból, aki egy ilyen esztendő után ilyen mozdíthatatlanul megragad a népszerűségi listák mélységes fenekén, bizony már nem lesz énekes halott. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a saját pártjában még mindig mekkora tábora van, akkor elképzelhetjük, hogy azon kívül milyen elképesztően népszerűtlen. Lehet bízni a csodákban, de csak akkor érdemes, ha másban már nem lehet.
Ráadásul nem is gondolom, hogy Gyurcsány rászolgálna a bizalomra. Egy kormányprogram erre nem alap. Gyurcsányról programok, ponthalmazok, nagy ívű bejelentések és nagy igényű, nagyméretű tanulmányok tömege jut eszünkbe. És ezek mind elszálltak a szélben. Ezekkel állította föl a teljesítményéhez a mércét, mert ezekkel igényelte a polgárok támogatását, és ezen mérce szerint a teljesítménye bizony, hogy szánalmas.
Gyurcsányról nemcsak azt tudjuk, hogy a reformretorika elszánt művelője, és nemcsak azt sejtjük, hogy pártja többségével ellentétben valóban hajlandó lenne, ha rajta múlna, ésszerű és fontos lépéseket megtenni, de azt is tudjuk, sőt még inkább tudjuk, hogy hajlandó a hatalom megszerzése vagy megtartása végett bármikor az ellenkezőjét tenni annak, ami a tudomása szerint helyes. És ez nem kevésbé fontos tudás. Hajlandó volt kitalálni és vezényelni Medgyessy überpopulista kampányát. Hajlandó volt másfél évig jegelni a reformokat, melyekről tudta, mennyire sürgősek, hogy megnyerje a 2006-os választásokat. Ennek érdekében hajlandó volt megszavaztatni egy adócsomagot, melyről tudta, hogy tarthatatlan. Hajlandó volt azt hazudni, igenis hazudni, hogy az ország gazdaságával és költségvetésével semmi baj, miközben tudta és a győzelem után két perccel már mondta is, hogy haj, de még mekkora. A Fidesz alkotmányellenes népszavazása után nemcsak feladta, de meg is tagadta a reformprogramot. Kirúgta Horváth Ágnest és a liberálisokat, és le is cseszte őket mint életidegen „reformdiktátorokat". Akkor bezzeg nem mondta, hogy a halaszthatatlan reformok halogatásához „másik madám kell". Nem próbálta folytatni a reformokat, viszont nem is távozott, hanem eltöltött a kormány élén még egy terméketlen évet, ami sokba került az országnak. Számolja össze valaki, hogy 2002 és 2009 között mennyi időt töltött Gyurcsány hasznos reformtevékenységgel és mennyit kivárással, az ellentétes oldalon való megbújással, alibizéssel. Miután kutyám nincs, csak annyit mondhatok, hogy én most már a tengeri malacomat sem bíznám rá.
2002 óta 8 + 4 + ? évet veszítettünk azzal, hogy a nacionalista, antidemokrata „jobboldal" ellenfelei úgy nyerték meg a választásokat, ahogy. Amit egy életre meg kellene végre tanulnunk, hogy a hitel fontosabb, mint a győzelem. Ha egy választást nem lehet megnyerni azzal, amit meggyőződésünk szerint tenni kell, akkor azt a választást nem kell megnyerni. Azzal csak négy évet veszt az ország. Még az is lehet, hogy 2014-ben is ilyen helyzetben leszünk. Ha a demokrácia ellenségei kormányoznak, az kisebb baj, mintha a demokrácia barátai hiteltelenné válnak. Az első esetben a demokrácia felértékelődik, a másodikban a demokrácia hitele lesüllyed.
A Fidesz kétségtelenül mindent megtett 2002 és 2010 között a kudarc, az ország lesüllyesztése és kormányozhatatlansága érdekében, de azért lehetett ehhez ekkora ereje, mert a kormány szállította hozzá a muníciót. 2002-ben sem, 2006-ban sem hittem el Kis Jánosnak, hogy a két ciklus eleji hitelvesztés ennyire végzetes lesz, ennyire cselekvésképtelenné teszi a kormányfőt. Mindkét esetben azt gondoltam, ki lehet ebből jönni termékeny kormányzással. Tévedtem, Kis Jánosnak volt igaza.