Ők lesznek mi

Felcsuti Péter interjújában („Én nem akarnék beszólni innen senkinek", ÉS, 2011/17., ápr. 29.) hivatkozik George A. Akerlof és Robert J. Shiller 2009-ben, a Princeton University Press kiadásában megjelent munkájára, az Animal Spiritsre, amelyben a kisebbségek elszegényedésének okairól olvashatunk. Számunkra ez azért érdekes, mert a cigánykérdés az afroamerikai kérdéshez hasonló, és érdemes tanulni az ottani, négyszáz éves tapasztalatokból. Bár azt tudni kell, hogy nálunk a cigányság szegregálódása csupán húszesztendős múltra néz vissza. A szocializmusban a dolgozó cigányok egyáltalán nem úgy határozták meg magukat, hogy ők elsősorban cigányok. Hanem azt mondta magáról, ha bármelyiküket megkérdezték, hogy falusi, vagy éppen nyomdász, vagy hogy sokgyerekes. Tehát az a tudat, amiről Akerlof ír, hogy a világot két részre osztják: „ők" és „mi", még ma sem alakult ki minden cigányban, és az sem állítható, hogy többségük a nehéz helyzetéért a fehér társadalmat okolná.

Ráadásul az Egyesült Államok hatalmas méretei okán elképzelhető, hogy kialakulj egy olyan település, régió, városrész (gettó), ahol csak feketék vannak, de minden szükségletüket ki tudják elégíteni, munkát találnak, bevásárlóközpontok, mozik, színházak, klubok vannak, és teljes életet tudnak élni egy csak feketék alkotta közösségben is. Van olyan, normális körülmények között élő fekete kisfiú, aki még életében nem látott fehér embert! Külön marketingcégek foglalkoznak feketéknek szóló reklámokkal, ahol a mintafogyasztó, a sztár és a celeb is fekete. Ilyen kis hazánkban elképzelhetetlen, mert ugyan van olyan falu, ahol mindenki cigány, de ez azt jelenti, hogy nincsen mozi, bolt, könyvtár, középiskola, orvosi rendelő, még buszjárat sincsen, ami a városba vinne.

Mi következik ebből a különbségből? Az, hogy bár nem előnyös a szegregáció, s még hátrányosabb a gettósodás, de az afroamerikai közösségek életképesek, van lehetőség bennük gazdasági és kulturális tevékenységre, még fejlődésre is. Még ha ez messze elmarad is a fehérek színvonalától, de ahhoz hasonlít, követi. A piacgazdasági szabályok ugyanúgy érvényesek közöttük, amelyeket elsajátítva egyesek sikert érhetnek el a fehérek között is.

Nálunk a cigány közösségek teljesen életképtelenek, gazdasági és kulturális tevékenységet nem folytatnak, csupán segélyből, rokkantnyugdíjból, családi pótlékból élnek. A szociális támogatások világa pedig nem a többségi társadalom világa, aki ebben él, nehezen tud kiválni, a piachoz alkalmazkodni, másutt sikeres lenni. Ebből következően fejlődésre képtelenek, egyre távolabb kerülnek a civilizációtól. Hátrányos helyzetüket reprodukálják, és az egyes szerencsés egyének kikerülése ebből a körből egyre nehezebb.

Mit jelent ez a mi jövőnk szempontjából?

Franciaországban egyre több az arab vagy arab származású, hátterű, rokonságú állampolgár. Az arabok azonban már évtizedek óta ugyanúgy élnek, mint a franciák: adnak, vesznek, dolgoznak, dolgoztatnak. Sportolnak, tanulnak, vállalkoznak. Egyes területeken sikeresebben is, mint a franciák, de nagy különbség nincs. Az tehát, ha Franciaország lakossága elarabosodik, a vallásban, bőrszínben, viselkedésben esetleg változást fog hozni, de az ország továbbra is Európa egyik vezető gazdasági és politikai hatalma lesz.

Ezzel szemben, ha „a bölcsők forradalma" egy olyan kisebbséget tesz meghatározó arányúvá egy országon belül, amelyik az évtizedek során mind képzettségben, mind munkamorálban, mind pedig egészségi állapotában amortizálódott, akkor ez az állapot lesz jellemző az egész országra. Nem csupán azért kell tehát a cigányságot felemelni, mert szeretni kell őket is, és mert emberi jog emberi módon élni, hanem főleg azért, mert ők lesznek mi; pontosabban mi leszünk ők: Magyarország. Magunkat kell felemelni.