Egy hitelrontás ellenében

Kovács Éva szerint Trianon nem trauma, hanem neurózis, és - ha jól értem - a szomszéd államok Trianon utáni kisebbségpolitikáját nem tartja lényeges hatású, a traumát fenntartó tényezőnek (Előzmények az ÉS-ben: Kovács Éva: Jeder Nachkrieg ist ein Vorkrieg? - Trianon traumatikus emlékezetéről, 2010/39., okt. 1.; Ungváry Krisztián: A meg nem értett Trianon, 2010/49., dec. 10.; Csak azért is: neurózis, 2011/4., jan. 28. - a szerk.). Ezt hívják úgy, hogy érzéketlenség és aránytévesztés. Eredeti cikkemben még azt sem vitattam, hogy Trianon emlékezetének ne lennének neurotikus vonásai (hisz trauma és neurózis együtt járó dolgok), csupán arra hívtam fel a figyelmet, hogy Kovács érvelése semmibe vesz társadalmi tapasztalatokat, amelyek nélkül Trianon nem érthető meg.

Kovács azzal próbál hitelteleníteni, hogy evidenciának tartom, miszerint csak a magyar történelemben esett volna meg „Trianon", és Trianonban csak diktátumot látok (ezt nevezi Kovács „magyarosításnak"), holott ugyanez a Trianon a szomszéd nemzeteknek az államiság megteremtését vagy a nemzetrészek egyesítést jelenti. (Az ő megfogalmazásában a nemzet szó elő nem fordul.) Evidenciának azonban én nem ezt a magyarosítást, hanem az identitáshoz való jogot tartom, amelyet a szomszédos nemzetállamok korábban a nyílt, ma pedig a rejtett asszimilációs kényszereikkel folyamatosan veszélyeztetnek. Ezen semmit sem változtat, hogy a magyarság időben változó kategória (amit szintén úgy állít be, mintha ennek ellenkezőjét írtam volna; de az utóbbi hetven évben a magyarság aligha változott sokat abból a szempontból, hogy identitásának veszélyeztetését atrocitásként éli meg (Kovács szerint ők bizonyára csak neurotikusak).

Vitánkban Kovács a tárgyhoz egyáltalán nem tartozó Márai-idézeteket vonultat fel a Szálasi-rendszerről, és minden alap nélkül közli az olvasókkal: Márai állításait én bizonyára abszurdumoknak tartom. Leszámítva azt, hogy ez finoman szólva is hamisítás, hogyan jön ez ide? Ráadásul a nyilas rendszerről írt véleményem semmiben sem különbözik Máraiétól, ezt mindenki tudhatja, aki ezzel kapcsolatos írásaimat ismeri. Kovács biztos ismeri - tehát rosszindulatúan hitelrontó.

Kovács szememre hányja, hogy a szlovák, cseh, román sérelmekről szót sem ejtek. Mi köze van ennek ahhoz, amiről vitatkozunk? Vitánk tárgya az, hogy én Kovácson kérem számon érvelésének hiányosságait, a magyarság elleni asszimilációs nyomás teljes negligálását. Akinek ugyanis ez nem létezik, az oktalan neurózisnak minősítheti Trianont. Pedig a neurózisoknak is lehet oka. A magyar politika 1918 előtti nemzetiségi politikája, a két háború közötti Trianon-ellenes demagógia senkit se jogosít fel arra, hogy a kényszerasszimiláció okozta mai érzelmeket semmibe vegye. Ezeknek traumatizáló hatásáról írtam! Hangsúlyozom: nem a természetes, spontán asszimilációt kifogásolom, hanem azt, amely szándékos kényszerítő körülmények létezése által hat.

Soha sem vontam kétségbe, hogy vannak szlovák történészek, akikkel lehet párbeszédet folytatni. Azt sem, hogy ők milyen titulusokkal rendelkeznek. Csupán azt állítottam, hogy nincs különösebb befolyásuk arra a politikára, amit Szlovákia Trianonnal kapcsolatban folytat. Legjobb példa erre a Kovács által is felhánytorgatott Dušan Kováč esete, akit az Emlékezet és Szolidaritás Alapítvány tárgyalásai kapcsán személyesen is megismerhettem. Hiába van Kováčról külön magyar wikipédia-szócikk is, ez nem volt elegendő ahhoz, hogy bármiről önállóan dönthessen azon a tárgyaláson, amelyen a magyar és szlovák nemzeti traumák egymás melletti bemutatását tárgyaltuk. Legnagyobb sajnálatára közölnie kellett német, lengyel és magyar tárgyalópartnereivel, hogy ő csak megfigyelőként lehet jelen. Kié is akkor a hivatalos szlovák történész-álláspont? Hogy nem egyszeri kisiklásról, hanem konzekvens állami politikáról van szó - amiről nem az általam is nagyra becsült Dušan Kováč tehet -, bizonyítja, hogy Szlovákia egyelőre még öt év alatt sem volt képes arra, hogy az említett alapítvány munkájában részt vegyen. Hogyan lehet akkor együtt feldolgozni a múltat?

Kovács Éva aránytalan érvelésére példa az általa erőltetett osztrák párhuzam. Szerinte Ausztria veszteségei nyugodtan mérhetőek Magyarországéhoz, Ausztriában még sincs trauma. Ez azért is félrevezető érv, mert a Trianon-trauma mélyén ma már (eltekintve a szélsőjobboldaltól) nem a területi veszteség, hanem a határon túli magyarok kényszerű asszimilációja húzódik meg. Nem mondott Kovácsnak semmit az az érvem, hogy jelenleg az Ausztriával szomszédos országokban nem élnek jelentős számban németek, Magyarország szomszédságában viszont élnek jelentős számban magyarok. Mivel ezt nem cáfolhatja, ezért Kovács közli, hogy Ausztriában csak azért nem nemzeti trauma 1918, mert ezt a holokauszt tapasztalata megakadályozza. De abból, hogy létezett a holokausztért súlyos nemzeti felelősség mind német, mind magyar részről, nem következik, hogy a nemzetállami asszimilációs nyomás ellen ne lehetne fellépni.

Jól értem Kovács Évát, hogy a nemzeti kisebbségekkel szembeni nyílt vagy rejtett asszimilációs kényszer (ami az etnikai elnyomás egyik változata) és az ebből következő történelmi traumák között nincs meghatározó a kapcsolat? A kérdést annál is inkább fel kell tennem, mert Kovács azt írja, hogy a holokauszt emlékezete adhatná Magyarországon is azt a traumatikus lehetőséget, amely megválthatná az országot a trianonozástól. Kár, hogy arra nem kapunk receptet, hogy a határon túli magyarság sérelmeit mennyiben csökkenthetné a magyarországi holokauszt emlékezetének ápolása. Szeretném látni, amikor Kovács Éva a nemzeti elnyomás miatt hozzá fordulókat majd a Páva utcába küldi megnyugvást találni. Csak nehogy úgy járjon velük, mint a kérdező az egyszeri parasztbácsival, aki arra a kérdésre, hogy falujában van-e antiszemitizmus, azt válaszolta: az nincs, de volna rá igény. Ha Kovács Éva mai aktuális jogtiprásokra a holokauszt-emlékezést javasolja gyógyszernek, csak azt éri el, hogy ettől a gyógyszertől mindenki megundorodjon.