A felelősség nulla foka

A Nő, tükör, írás című kötetről szóló recenziójában (Keresd a nőt!, ÉS, 2010/38., szept. 24.) Gajdó Ágnes két tanulmányt is „mindenképpen figyelemre méltónak" ítélt. Mindkettő Tormay Cecile-ről szól, s feltehetően azért nyerték el a tetszését, mert szerzőjük „új nézőpontból közelít e sokat vitatott íróhoz, s figyelembe veszi a korszak ellentmondásosságát". Gajdó megosztja az olvasókkal a két írás szerzőjének, Kollarits Krisztinának konklúzióját is, aki Tormay életrajzának és legismertebb művének, a Bujdosó könyvnek taglalása után arra jutott, hogy az írónő „bizonyos állításait fenntartásokkal kell kezelni".

Miközben a háttérben felsejlik a korábbi korszakok irodalomkritikáját annak burkolt ideologikussága miatt elvető múlt századi tudós, Roland Barthes árnya is, Kollarits megközelítésmódjának hátterében bevallottan a hermeneutika szövegfelfogása áll, miszerint, amint idézi is, „az igazság és a valóság fogalmai relativisztikus természetűek, hiszen egyik sem önmagában van, hanem mindkettő maga is egy vagy több személy konstrukciója". E felfogás jegyében törekszik pártatlanságra, amit saját meggyőződése háttérbe szorításával, illetve azáltal igyekszik elérni, hogy a vizsgált időszakban egy kalap alá veszi a korabeli bal-, illetve jobboldali politikát. Az egyes nézetek vizsgálatát-értékelését kerülő eljárás így mégis az értékek relativizálásához vezet, ahhoz, amit épp elkerülni szeretett volna.

A magyar irodalomra nem jellemző a Barthes által Az írás nulla foka című könyvében ideálisnak leírt ideológiamentesség, minek következtében irodalmunk történetének újraértékelése a hagyományainkkal, társadalmi normáinkkal, a történelmi múltunkkal való szembenézés egyik eszköze (lehetne), s már csak ezért sem kívánatos eltekinteni a benne megnyilvánuló ideológiai tartalmaktól. Esetünkben attól, hogy a Mussolini nézeteivel egyetértő írónő, aki a Horthy-korszak egyik legjelentősebb kormánypárti női politikusa volt, írói munkásságát 1919-től politikai céljainak rendelte alá. Kollarits azonban, hogy a szövegből eltüntesse az ideológiát, több esetben elhallgat tényeket, illetve a kor elkerülhetetlen velejárójának minősítve bizonyos nézeteket, az írói életmű esztétikai lényeget nem érintő elemeinek tekinti azokat. „Egy »bujdosó írónő«" című tanulmányába például Hankiss János 1939-es biog­ráfiájából átveszi, hogy az írónőt 1935-ben „Laval francia külügyminiszter javaslatára beválasztották a Népszövetség Szellemi Együttműködés Nemzetközi Bizottságába", de a tényt, hogy Pierre Lavalt 1945-ben kivégezték, mivel ő volt a felelős a francia zsidók deportálásáért, nem tartja említésre méltónak. Amikor kijelenti, hogy „nem tekinthető kirívó esetnek a korban Tormay könyvének helyenként gyűlölködő hangja", az írónő felelősségét kisebbíti. Annyit azért leszögez, hogy az antiszemitizmus „már saját korában sem volt kifejezetten szimpatikus". Engedékeny fogalmazásmódjának oka lehet az is, hogy történelmi ismereteit többségében jobboldali írásokból merítette, s ezért bármennyire igyekezett, nem sikerült pártatlannak maradnia.

A Bujdosó könyvről írt tanulmányból bizony kilóg a lóláb, s mintha még az elődei irodalomkritikai tevékenységét morális megfontolásból bíráló, szegény ártatlan Roland Barthes-nak a koncepció mögül felsejlő árnya is vasvillát tartana a kezében. Az aljas, embertelen nézeteket irodalomkritikai, esztétikai, filozófiai vagy bármilyen megfontolásból szándékosan nem minősítő, el nem elítélő irodalomértelmezés nem az írás, hanem a felelősség nulla fokához vezet.