Szájzár

Koltai Tamás szerint ideje volna megszólalni azoknak, akik Mohácsi Jánost nem vették fel a Színművészeti Főiskolára annak idején. „Eljött az ideje, hogy akik hallgatnak, levegyék a szájzárat" - írja, de nem nevezi meg őket. (Csak a Jóisten segíthet?, ÉS, 2010/18., máj. 7.) Jobb is, mert az igazán kompetens két személy, a magyar színházművészet két doyenje, akik a hetvenes évek közepétől meghatározói voltak a színházrendező-képzésnek, már nincs az élők sorában. Vámos László majd\' tizenöt éve halott, Ádám Ottó az elmúlt évben hunyt el. Ám amíg éltek, nem volt rajtuk szájzár. Volt, amiről bölcsen hallgattak, de Mohácsi esetében többször is megnyilatkoztak, bár nagyon eltérő volt az álláspontjuk. Olykor magyarázkodni kényszerültek, olykor megcsalta őket az emlékezetük. Magam, aki mint tanársegéd, szavazati jog nélkül jelen lehettem az eseményen, szeretném most felidézni, miként történt, ami megtörtént. (Koltai Tamásra hagyatkozva a történet valóban tanulságos.)

1986-ban, az új rendező osztály felvételi vizsgáján az osztályt indító Vámos tanár úr elhatározta, a szokásosnál több felvételizőt enged a harmadik fordulóra a nagyobb színházi gyakorlattal rendelkező vagy már valahol asszisztensként dolgozó jelentkezők közül. Így jutott be többek között a kaposvári színházból érkező Mohácsi János, aki már egy sikeres önálló rendezésen is túl volt. Korábban az ilyesfélét az első fordulóban kiszórták, mert nem kezelhető skolasztikusan, úgymond. Vámos tanár úr ez alkalommal engedékenyebb akart lenni. Szóval benn maradt Mohácsi és a szintén Kaposvárról érkezett Czeizel Gábor is. Annak rendje szerint végezték a feladataikat. Czeizel átlagosnak tűnt, Mohácsi viszont egyre izgalmasabbnak. Nagyon jó elemzést írt az Ahogy tetszikből, vitán felül állt, hogy részt vehet a harmadik forduló gyakorlati feladataiban is, ahol néhány jelenetet kellett megrendeznie az említett darabból. A munka során az érdeklődő tanárok belátogattak a próbákra, figyelték a színészekkel való együttműködést, ám feltűnt, hogy Mohácsi ilyenkor nagyokat hallgatott. Mintha szándékosan nem akart volna megszólalni, vagy csak egyszerűen nem akarta magát produkálni a tanárok előtt. Egy alkalommal szóltam is neki, legyen egy kicsit élénkebb, mert nem veszik jó néven a hallgatását. Majd következett a rögtönzött bemutató a teljes tanári kar előtt, ahol kérdések is elhangzottak, Mohácsi azonban csak töredékesen válaszolgatott, jelezve, hogy a kérdéseket nem tartja érdekesnek. Vámos László is érezte, ez nem lesz elegendő, és megpróbált okosabb lenni a többieknél. Mohácsi ekkor nagyobb kedvvel válaszolgatott, de a tanárok egy részét nem sikerült meggyőznie. A felvételi struktúra itt mondott csődöt, mert aki kezdettől fogva végigkísérte a felvételizők munkáit, az másképp vélekedett az adott jelentkezőről, mint akinek csak erre a rövid kis produktumra kellett hagyatkoznia. Ezután következett a megrögzött szavazási módszer, amikor eldől, ki kerülhet be és ki nem. Mohácsi nem kapott elég szavazatot, pedig néhányan tudták, hogy sokkal érdekesebb a többieknél. A tanárok jelentős része azonban nem így látta. Nem is akarta így látni. Főleg azok nem, akik Ádám Ottót szokták figyelni, miként szavaz. Ő pedig egyértelműen nem akarta Mohácsit a növendékek között látni, de Czeizel Gábort igen. Miután lezártnak tekintették az eredményt, szót kértem, és azt találtam mondani: talán mégis csak át kellene gondolniuk újra a döntésüket, mert nagyon meglep, hogy a két kaposvári felvételiző közül az igazán felkészült és rendkívüli képességű Mohácsit kiszavazták, míg a gyengébben szereplő Czeizel Gábort benntartották a felveendők listáján. A megszólalásomat követően vita alakult ki, csatlakozott a véleményemhez Osztovits Levente, és Vámos László is hajlott volna a cserére. Majd az újraszavazáskor szegény Czeizel Gábor is lekerült a listáról, mondván, ha a Mohácsi semmiképp, akkor a Czeizel sem.

(Lett is egy kis lelkifurdalásom később, a pályára került rendezővel szemben, akit annyira megviselt a számára kedvezőtlen döntés, hogy saját bevallása szerint boldog-boldogtalannak azt mesélte, miattam nem lehetett főiskolás. Honnan volt olyan jól értesült, nem tudom, mint ahogy azt sem, kinek állhatott érdekében a valós tényeket úgy elferdíteni, mintha az én felszólalásomat követően nem kerülhetett be Mohácsi sem a főiskolára.)

Hamarosan széles körben terjedt a felháborodás, a szakmában ritkán tapasztalható tiltakozáshullám indult meg a főiskolával, a rendező-képzéssel és az ott tanító tanárokkal szemben.

„Okosan tette Mohácsi, hogy jelentkezett, a sikertelenség majd nimbuszt fog köré teremteni" - fogalmazott Ádám Ottó, a bölcs, és ezzel le is zárta a vitát. Azt is szokta volt mondani egy-egy nagy hatású polémiát követően, hogy a titoktartás mindenkit kötelez. Mégis - talán épp az ő védelmében - valaki úgy látta jónak, jobb, ha a balhét én viszem el, majd kiheverem. Nem hevertem ki.