Nyílt levél Deák István professzornak

Laudációt nem illik bírálni, hiszen temetésen a sír felett sem illik veszekedni. Le is nyeltem volna a sértést, ha hozzátartozómat érte volna a rágalom. De mert a méltatlanság rabtársat ért, erkölcsi indíttatásból reagálnom kell, már csak a tiszta emlékezet kedvéért is. Deák István történészprofesszor az ÉS 2009. július 17-i, 29. számában Király Bélát búcsúztatja. A megemlékezésnek a fő baja, hogy írója sem az 50-es évek, sem a rendszerváltást követő magyar társadalmat - nyilván tapasztalás híján - nem tudta érzékeltetni. Mert ha tudta volna, nem kellett volna mentegetnie Király Bélát. „Ha meg akart maradni a hadseregben, akkor Király Bélának 1949-ben kígyót-békát kellett kiáltania a hazaárulással vádolt volt horthysta, majd volt kommunista bajtársaira, akik közül, mellesleg szólva, jó néhány bőven kiérdemelte azt a »csirkefogó« jelzőt, amellyel Király illette a letartóztatásban lévő Pálffy György és Sólyom László tábornokokat. Tudjuk, Kelet-Európában nemcsak a náci és kommunista gyilkosok érdemeltek akasztófát, hanem gyakran az áldozataik is." Professzor úr, engedjen meg néhány megjegyzést! Mindenki gyanús, aki nácik és kommunisták áldozatává vált? Csak nácik és kommunisták voltak gyilkosok? Csak Kelet-Európában érdemeltek a gyilkosok akasztófát? „Aki 1945-ben a hullákon át lépdelt Budapest utcáin és látta a régi rendszer teljes csődjét, az nem tehetett mást, mint hogy csatlakozzék a legdinamikusabb és legdrasztikusabb változást ígérő kommunistákhoz. Úgy vélte, a többi koalíciós párt nem lett volna képes elhárítani a visszatérő fasizmus veszélyét a háborút követő években. E véleményében sokan osztoztak akkoriban, de ma már tudjuk, hogy aggodalmuk alaptalan volt. A veszély balról leselkedett, nem jobbról. Egy az új világért lelkesedő, tehetséges fiatalnak nem kellett feltétlenül a kommunista pártot választania, még akkor sem, ha az előző rendszer üldözöttje volt. De nagyon sok fiatal intellektuel - elsősorban zsidók - öregesnek, gyengécskének tartotta a mérsékelt szociáldemokratákat és a polgári pártokat. A kommunisták mögött sorakoztak fel, s ezzel szellemileg elfogadhatóvá tették a zsarnokságot. Érthető, amit cselekedtek, de Hanák, aki Magyarországon talán egyedülálló módon nemegyszer elképesztő őszinteséggel beszélt a múltjáról, ebben az egy kérdésben nem jutott el a végső következtetésig. Nem ismerte fel, hogy nemcsak idealizmus vagy a fasiszta reakciótól való félelem vezette őket, hanem a kiváltságok ígérete és a hatalomvágy is" - írta Ön 1988-ban Hanák Péterről. Nem érdemelte volna meg Öntől e szavakat Sólyom László altábornagy is, aki, ha Illyvel nem végezték volna ki 1950-ben, akkor hasonló felismeréshez jutott volna, mint az Ön által joggal laudált Hanák Péter? „Az 1950-es évek közepére, tehát aránylag korán, Hanák Péterben sorvadozni kezdett a Párt iránti lelkesedés. Erre késztette néhány kommunista barátjának letartóztatása, illetve váratlan felbukkanásuk néhány évi börtön után. A sztálinista lelkesedést fokozatosan felváltotta lelkében a demokratikus szocializmus, az emberibb kommunizmus iránt érzett lelkesedés. Onnan aztán hosszú út vezetett a kommunizmusban való teljes csalódáson át a demokratikus humanizmusig, amely, végül vezérlő csillaga lett." (Hanák Péterről Deák István) Hogy idehaza a kortársak nagy részében hasonló felismerési folyamat játszódott le, mi sem bizonyítja jobban, mint az 1956 októberében, a Rajk- és a Sólyom-per áldozatainak nyilvános temetésén megjelentek száma; a tömeg, akik pár nappal később a budapesti forradalom résztvevőivé váltak. Rajk László, Sólyom László - és a sztálinisták többi kommunista áldozata - a magyar forradalom zászlójává vált. Sorsukra hivatkoztak, akik a forradalom jogosságát és célját kívánták érzékeltetni. Nem véletlenül került a férje rehabilitálásáért küzdő Rajk Lászlóné kisfiával a szovjet-magyar-konfliktus tűzvonalába, menekült 1956. november 4-én a jugoszláv követségre, és került a snagovi deportáltak közé. Az Ön által gyanúba kevert kommunista áldozatok közül tucatnyian 56 előtt szabadultak a börtönből. Ők az 50-es évek első felét többnyire őrjítő magánzárkákban töltötték. Nagy Imre-csoport néven - Kádár és Kállai híján -, a világ közvéleménye előtt, a szovjet rágalmakkal szemben, melyek szerint 56 őszén Budapesten fasiszta gyilkosok randalíroztak, ezek a kommunisták hitelesítették a magyar forradalmat. Pedig már tapasztalatból ismerték a Szovjetunióval való szembeszegülés árát. Nemcsak őket, de sokszor felkutatható rokonságukat, családjukat is lecsukták már. Mégsem a kényelmes, ünnepelt hős szerepét választották a nyugati emigrációban. Családjuk sem élvezhette az emigrációba szorult forradalmároknak kijáró egzisztenciát. Helyette, mint Ön is tudja, az újabb börtönbüntetés vagy kivégzés maradt az alternatíva. Vállalták. Miért kell őket és kínzóikat egy kalap alá hozni? Különösen gyilkosság vádját kenni rájuk, sőt erkölcsi megítélésüket a nyilasokéval összekeverni?

A háború utáni emigránsok kliséire jellemző az az életidegen, a magyar valóságot meg nem értő gondolkozás, melynek medrében Ön „rossz irányból" mentegeti Király Bélát. Hogy letartóztatottakat azért rágalmazott, mert katonai karrierjét folytatni akarta, aligha erkölcsi védelem, sokkal inkább vád. Ami Király Bélát illeti, 1945 előtti életét két momentum megnyugtatóan lezárta. Az egyik az izraeli elismerés, a másik, ha mégis követett volna el háborús bűnt, ennek csak feltételezett lehetőségét ő hosszú börtönszenvedéssel levezekelte. 1945 után pedig sem a demokratikus hadsereg létrehozásának céljában, sem a megszállás körülményeinek tudomásulvételében nincs mit mentegetni.