Két nyilatkozat után

Komoly vihart arattam az ÉS 39. számában megjelent glosszámmal, amelyben szalonzsidózásként értékeltem Lánczi Andrásnak az MTV A szólás szabadsága szeptember 21-i adásában elhangzott egyes szavait. A múlt heti számban három folyóirat-szerkesztőség és egy alapítvány nevében vádoltak meg azzal, hogy írásomban az antiszemitizmust politikai bunkóként használtam. Csakhogy én az antiszemitizmust egyáltalán nem említettem Lánczi András szavaival kapcsolatban. Ennél kevesebbet állítottam, azt, hogy Lánczi (szalon)zsidózott. Ugyebár a kettő nem ugyanaz, nem minden zsidózó antiszemita. Hét tanult kollégámnak ebben a számban megjelent levele érzékelve a különbséget - már „csak" burkolt antiszemitázást ró a terhemre.

Mindkét tiltakozás kiindulópontja, hogy értékítéletem minden alapot nélkülöző csúsztatás. De ha ez így van, akkor vajon miért nem szerepel egyik levélben sem egyetlen érv azzal kapcsolatban, hogy mit ferdítettem el Lánczi mondanivalójából. Az egyetemi kollégák érvelése csak azt az egyetlen momentumot felejti el felidézni a szövegből, amellyel kapcsolatban a valóban súlyos kritikát megfogalmaztam. Nem feltételezem bírálóimról, hogy nem olvasták figyelmesen glosszámat, de azt sem, hogy ne nézték volna meg legalább utólag az ominózus tévéműsort. Tehát, hogy ismét világossá tegyem, a zsidózás Lánczinak a beszélgetés végén elmondott következő történetére vonatkozott: „én most jártam Bostonban egy konferencián, ahol megismerkedtem egy német professzorral, nagyon erős lesz, amit mondani fogok, de nagyon is idetartozik. Elmondta nekem, hogy milyen nehéz volt németnek Amerikában ösztöndíjasnak lenni. Mindenki, gyakorlatilag ki nem mondva, kiközösítették, merthogy ő német, tehát fasiszta. De azt mondja, hogy ennél sokkal nehezebb volt az, amikor a különböző professzorok elsugdosták neki, hogy mit gondolnak a zsidókról. És azt mondta ez a német ember, hogy ez volt a legnehezebb. A tanulság levonását mindenkinek a gondolkodására bízom." Én levontam egyfajta következtetést, ezért ragadtam tollat, s őszintén örülnék, ha tévedtem volna. De vajon miért nem magyarázzák el kritikusaim - vagy horribile dictu esetleg maga a legalábbis félreérthetően fogalmazó Lánczi -, hogy milyen más olvasata lehetséges ennek a történetnek azon kívül, hogy a zsidókkal szembeni ellenszenv általános, de azt nem illik bevallani. Ha meggyőznek, készséggel megkövetem Lánczit, és persze az ÉS minden olvasóját is. Merthogy amúgy a történet az ezek szerint nem egyértelmű üzenet nélkül - természetesen nem feltételezve, hogy nem igaz - tökéletesen életszerűtlen. Két évet töltöttem Németországban, a Kölni Egyetem, ahol kollégáim egyike sem tett említést arról, hogy kiközösítve érezte volna magát külföldön. És majd\' ugyanennyi időt dolgoztam a Michigan, illetve a Princeton Egyetemen, és mondhatom, nincs még egy hely az akadémiai világban, ahol ennyire nem számít, hogy ki honnan jött.

Félek, hogy bizonyos körökben a Lánczi által elmondotthoz hasonló történetekkel szokás szórakoztatni a társaság tagjait, ahol ugyebár a valóságtartalom nem, csak az üzenet a fontos, és nem is kell kiejteni a zsidó szót, elég összekacsintani. Ezt nevezem én szalonzsidózásnak. Egyébként a Heti Válasz szeptember 25-i számában írt cikkében megismételte a történetet, eddig visszhang nélkül. Nem érzékelte volna, hogy a közszolgálati televízióban a megszokott társaságon kívül mások is hallják szavait? Vagy azt gondolná, hogy az általa megszokott szalon falai ennyire kitolódtak? (Valamit érzékelhetett viszont a kiegyensúlyozásra törekvő műsorvezető, de csak annyira futotta a felháborodásából, hogy „ez olyan súlyos, hogy erre most ne reagáljunk".) Láthatóan nem szokta meg sem Lánczi, sem a szalon többi tagja, hogy a társaságon kívülről valaki megpróbálja dekódolni a szöveget. Persze én sem tudhatom, hogy valójában a mai Magyarországon mennyire szalonképtelenek Lánczi mondatai. Mindenesetre én abban a reményben írtam a glosszát, hogy még azok. A két nyilatkozat szerzői számára láthatóan sajnos nem.

Akár a szalonszolidaritás megnyilvánulásának is értékelhetem, hogy a nyilatkozatok aláírói egymással gyanús összhangban egyaránt megkísérelték a vitát intézmények konfliktusává transzformálni. Miközben Lánczit a Corvinus Egyetem Politikatudományi Intézete vezetőjeként mutatták be a műsorban, magam a glosszában szándékosan nem említettem saját egyetemi karomat, mert nem annak nevében nyilatkoztam meg. A nyilatkozatok szerzői viszont fontosnak tartották leírni munkahelyem pontos nevét, miként a magukéit is. Persze én is kíváncsi lennék Lánczi és az őt védelmükbe vevők munkáltatójának véleményére oktatóik megnyilvánulásaival kapcsolatban. (Miként kíváncsi lennék erre a judeobolsevizmus ellen utcai harcot folytató jogi kari docensnő kapcsán is - akinek fellépéseivel összefüggésben egyébként nem emlékszem a most tiltakozó kollégái részéről semmilyen állásfoglalásra.) Ez a nézetkülönbség azonban nem egyetemek, illetve azok karai, hanem legfeljebb egyes egyetemi személyiségek között áll fenn. Ebben a vitában magam indokát adtam szavaimnak, kritikusaim - és persze mindenekelőtt Lánczi - viszont még mindig adósak ezzel.

(ugyan nem gondolom, hogy az érvek meggyőző ereje a címeken és rangokon múlik, de ilyenek nekem is vannak: az MTA doktora, intézetvezető egyetemi tanár)