A GORENJÉTŐL A GÁZÓRÁIG
PÁRATLAN OLDAL - LI. évfolyam 3. szám, 2007. január 19.
Fifikás a magyar. Bár jómagam sem tartozom a porosz vezérkari tiszteket jellemző precíz társasághoz, de életem és lakáscseréim során egy (no jó, legyen inkább) két hónap után a nevemre írattam a villany- és gázóráimat. Erre most mit látnak szemeim, kígyózik a sor a szolgáltatók irodái előtt, hogy végre a használó nevére kerüljön a mérőeszköz. Ahogy nézem a képeket, egyre inkább feltűnik, hogy a sorállók döntő többsége a nagymamák korosztályából kerül ki. Pedig őket a legkevésbé se jellemzi a mobilitás, kicsiny a valószínűsége, hogy az elmúlt egy-két, de akár tíz évben tettek szert új ingatlanra és lettek egy gázóra büszke tulajdonosai. Amennyiben a saját nénikém rendszeretetéből indulok ki, őt és korosztályát nem jellemzi az a fajta trehányság, ami bennünk már jócskán megvan. Tehát ők egy csere után már másnap a Gázművek irodája előtt toporogtak. A legkevésbé sem valószínű, hogy éveken át a más nevén lévő óra fogyasztása után fizették volna ki a más nevére jövő csekkeket.
Akkor meg mire fel ez a Selmeczi szenátor asszonyt is mozgósító tülekedés? Hát a fifikánk. Emlékszünk, miként vitte a szocializmus végnapjaiban a magyar a nagyit
- jó, nem Bécsbe, de legalább - Nickelsdorfig, hogy a vámnál ővele is elosztódjon a rakomány. Hát most gyorsan előlépteti a gázóra tulajdonosává, hogy a kincstár felé menő lapokon már ő, illetve az ő legkisebb nyugdíja legyen az egyes szorzójú együttható.Hiába no, a szocialisták mindig is megbecsülték ezt a korosztályt. Grósz elvtárs negyven év vasfüggöny után nemcsak útlevelet adott nekik, hanem rögtön el is intézte, hogy megkocsikáztassák őket. Gyurcsány elvtárs pedig közel két évtized múlva a család gázórájának a birtokosává lépteti őket elő.
KGI
