Szeptemberi ámulat

Interjú az egyik csatornán az eredetileg szociológus, majd a politika közelébe s közegébe evező amúgy okos elemzővel, aki a tűztől tisztes távolban, de azért kormányhivatalt vállalva, tehát még a "langyos övezetben" ül. Önérzetesen azt mondja: ami 2006 őszén történt Magyarországon, arról majd megírja a most sokaknak talán nem tetsző véleményét, ám ez az értékelés tizenöt év múlva is megállja a helyét. Nahát!
Mert milyen frappáns lehetett volna, ha netán korábban megteszi, s akkor elkerülhettük volna az elkerülhetőt. Az szinte magától értetődő, hogy a tévészékház ostromának sokkoló órái a még bizakodók közül is sokakat kiábrándítottak a politikusokból és az utcai politizálásból, de talán az sem meglepő, hogy azokból is, akik a politikusok cselekvésének befolyásolásában, értelmezésében ügyködtek. Akik számos, egymást kiegészítő és egymásra épülő diploma, fokozat birtokában sem vették elég komolyan a társadalmi feszültségek kisülésének veszélyeit, s nem a praktikum, hanem a praktikák felé terelték a közélet szereplőit. Még ha tudható is, hogy a politológia nem a delphoi jósda, a "verőlegényes" őszt érdemes ennek a kijózanodásnak a fényében is áttekinteni.
A kilencvenes évtized végére nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszerváltás elitalkuit nem legitimálta valódi társadalmi elfogadottság, csak tudomásulvétel, minekutána az intézményes demokrácia lovardájában bármely oldalon egyes csoportok jó ideje a maguk kis köreit járták, puhatolván, mennyit bír ki a manézs, netán a "demokratikus szemhunyás".
Tehát a kormány által ősszel felkért szakértői csoport elemzése a történtekről tartalmazhat megszívlelendő tanácsokat, de ilyeneket akkor a legjobb adni, amikor még be is jöhetnek. Az utólagos "társadalomleírás" inkább a szépirodalmi és festői munkásság körébe tartozhat, s nem a beavatottéba. Ha csak nem akarja kiírni magát a gyakorlat, a kossuthi exigenciák (a szükségszerűségek) világából. Legtöbbjük - a bennfentesség bűvöletében - aligha.
Mielőtt kijárna az utólagos bölcsködés minősítése, hadd citáljak egy írásomból, amelynek természetesen nem tulajdonítok jövendőmondói jelentőséget: "Az elit erőszakmentesen vezényelte le a rendszerváltozást, de a nehézségeket elhallgatva a féligazságok erdejébe vezette az embereket. A csalódás következményei most hullanak vissza. (...) Ha politikai kontrák oly mértékben terhelik meg a közéletet, mint eddig, ha az ikerdeficit jelenségét átfonja az ígéretek deficitje, akkor a múlt - úgy is fogalmazhatunk - beteljesíti önmagát. A XX. század folyamán az ország úttévesztésében nemegyszer külső hatalmak kitérítő szándéka döntött, de az önfelmentés valahai kényelmétől érdemes lenne megszabadulni. A létviszonyait tekintve >>felharmadolt<< (avagy egymástól eltérő feltételek közt élő >>negyedekre<< osztódó) társadalom tekintélyes része azt érzi, nem is csak az utat vesztettük el valahol, de egymástól elszakadva, más és más irányban halad egy ország és annak elitje."
A Valahol megint elvesztettük? című cikk 2005. december 24-én a Régi Nemzet című különkiadványban, a Magyar Nemzettől 1990-2000 között eltávolított szerzők tollából, a Vasárnapi Hírek mellékleteként jelent meg, s Szekfű Gyula régi, Magyar Nemzet-beli híres sorozata, A valahol utat vesztettünk mintájára próbálta vázolni a helyzetet. Tehát jóval a választások, a balatonőszödi beszéd és a szeptemberi ámulat előtt. Mi lehet az oka, ha a tüneteket észlelő szakértők és a politikusok összeműködéséből felemásra sikeredett intézményrendszerű, rossz közérzetű országlás lesz, amely a betegségszimptómákat oly feltűnően mutatja? Az egymás szorítófogásába görcsölt nagy pártok és vezetőik megújulásra tett hitelvesztett erőfeszítéseit, tehát a demokrácia első évtizedének leírását most hagyhatjuk, megtették már többen. Ám eközben a felsőoktatás évenkénti pulzálással löki ki magából a szépreményű politológusokat, kommunikációs szakembereket, újságírójelölteket, akiknek közreműködésével dolgaink vélhetően olyan olajozottan gördülhetnének, mint még soha.
Talán az is ok, hogy - költőien szólva - a teória csak művirágot nevel a valóság virágmezejéhez képest. Az elmélet metodológiájával leírt társadalomkép csak hologram a saját bőrön, életben megtapasztalt folyamatokhoz képest. A XX. század magyar történelmét valóban alakító személyiségek a politika pszeudovilága előtt, mellett, közben ezergyökerű tapasztalatokat szereztek a magyar társadalom mélyvilágából. Ugyanakkor számos mai politikus, politikacsináló, médiavarázsló a pártelőszobák és kongresszusi termek falain kívül - divatos terminussal - csak virtuálisan fordult meg. Legfeljebb saját hívek előtt, tömeggyűlésen "alakított".
A tényfeltáró újságírás pedig nem csupán a részletek "vérre menő" igazságát tárhatja fel, hanem mondhatni a történelem moccanását is. (Előzmény az ÉS-ben: Vajda Éva: Az elnök megfáradt emberei, 2006/1.). Amihez az egész érzékelése, egy ország teljességének tiszteletben tartása is szükséges. Amire nemkülönben a politikusoknak is illenék figyelmezniük - tanácsadók nélkül is.
A magyar újságírás Adyval jellemezhető ága iránt manapság, a szervezett újságíróképzés mondhatni szalagrendszerű időszakában, sokan előítéletekkel viseltetnek. Nem tekintik eléggé "szakszerűnek". Adynak sokszor szemére vetettek váteszi allűröket, pedig egészen másmilyen "zsigeri" alapon jövendölt, mint némely bundás indulatú kortársa. A századelő közéletében ott ténykedtek a konzervatívok, de a második magyar reformnemzedék tagjai avagy a Huszadik Század szociológusgárdája is, mégis ő adott máig érvényesen hangot eljövő forradalomról, megérzést a magyarság tragikus sorsfordulatáról, miközben az elméletírói tárgyszerűség, a politikusi akarnokság annyiszor tévútra vagy a semmibe futott. Különleges érzékenységének kifejlődésébe belejátszottak a családi peremlét és az egyéni köztes lét tapasztalatai. (És sorsában is példázza, ami még többször előfordul a században: az utókornak mindig olcsóbb egy kis kései klasszikusság kegyes megítélése, mint a tisztességes kortársi bánásmód. A "Nagyúr" - láthatóan - nemigen változtatja meg szokásait...)
Bár a mai magyar újságviszonyok nem úgy születtek, mint a XIX-XX. század fordulóján, a megkésett magyar polgárosodás és a mai "újkapitalizmus" számos sajtójelensége mégis kísérteties hasonló ("Kísértet járja be az uniót - a kapitalizmus kísértete"). Hadd utaljak csak Ady barátjának, szerkesztőségi társának, Bíró Lajosnak A sajtó lélektanához című nagy, kétrészes tanulmányára épp a hivatkozott Huszadik Század 1908-as évfolyamában. Például amit az olvasói igények meghatározó, ha úgy tetszik torzító voltáról ír.
A pártérdekek és olvasói szimpátiaterror közegében működő mai sajtóban a mégoly tárgyilagossá képezni szándékozott újdondász is belecsiszolódik a megszokottba, netán a konfliktusmentes kényelmesbe. (A szocialista korszak sajtóirányítási "alapdorongja" az volt: "Ha ezt megírjuk, az ellenség malmára hajtjuk a vizet." Ma az ellenséget a mindenkori ellentábor képezi, tehát van bőven hivatkozási alap.) Egy ideig szerkesztést oktatva a Budapesti Kommunikációs Főiskolán néha legszívesebben azt mondtam volna a hallgatóknak: nehogy megmaradjanak a pályán. Felötlöttek érett fejjel elviselni kényszerült fiaskók. 2001 nyarán publicisztikát írtam Vagy-vagyok is-is országban címmel, amely azt fejtette ki, hogy a XX. századi magyar történelem nagy, megosztó kérdései korábban is felszabdaltak családokat. Tehát olyan polarizáltan túl kockázatos fogalmazni, ahogy az akkor vezető kormánypárt teszi. A kézirat természetesen újra visszakerült hozzám, s a munkahelyemül szolgáló lap helyett végül is egy kis példányszámú irodalmi folyóiratban jelent meg. Csak úgy mellesleg: a következő évben a Fidesz elvesztette a választásokat.
Ám isten ments negatív fejleményekről értekezni olyan tábornak, amely a lap olvasókörének nagyobb részét alkotja! Mert nincs meghittebb dolog, mint a saját meleg hangunkat visszahallani! Egykor a rossz hír hozóját megölték, manapság a kellemetlen fejleményeket jóslók ellehetetlenítésre számíthatnak. A más nézet (s az is jobb, ha külső szerző tollából) legfeljebb a véleményoldalak karanténlapjain jelenhet meg, ahol a tördelés és a lapalji megjegyzések eleve jelzik az elhatárolódást, a területen kívüliséget.
S mivel az ország gondjait a pártpolitikai alternatíváknál erősebb szívóhatás közben kellene megoldani, a józan függetlenek hangja a többé-kevésbé valamelyik politikai erőnek elkötelezett sajtóban nem jut el a jelszavakkal eltömött fülekbe. Azok a magukét hallgatják. A táboron kívülieket meg elhallgatják. Árnyaljunk. Nem is csak a táboridegenség a gyanús, hanem amit mond: az önállóan kimunkált vélemény, a bevettől eltérő kép. Az autonóm gondolat. Hangoztatója, ha nem is közellenség - közidegen. Mintha nem is létezne. Ami aztán akár be is következhet.