DESTRUKTÍV GLOSSZA

Semmi kifogásunk nem lehet a ppp-kollégium ellen, hiszen műszaki főiskolai kollégiumi helyekre nyilván olyan nagy szükség van, mint egy falat kenyérre, nyilván a műszaki terület az, ahol megfordulhat az ország sorsa, a műszak mindenek felett. Volt itt az az üres telek, de az nem elég, hanem hozzá kell csapni a főiskola egykori szolgáltató épületét, az pont velünk szemben van, de nem ám úgy, ahogy van, hanem arra ráépíteni még három emeletet és bővíteni és egybeépíteni a teljesen újjal. Semmi kifogásunk nem lehet, hiszen azt mikor építhették?, talán a nyolcvanas években, hát hol volt akkor még ppp és magántőke bevonása?, sehol, azért lett csak egy ilyen nyomorult, egyemeletes épület, mi pedig - az olcsóságon túl - éppen miatta vettük meg ezt a lakást, mert attól nekünk vidáman besüthetett a nap, felkelt, besütött, egészen késő délutánig.

Namost ráépíteni és bővíteni úgy kell, hogy a régit a szerkezetig lebontani, csak a tartóoszlopok maradjanak, és a födémből, ami kell. Az ám, de a nyolcvanas vagy hányas években itt már vasbeton volt és blokktégla, cementes habarcs és hungarocell, az nem úgy megy, hogy megkocogtatom, és dől, hanem ebből az épületből a szerkezetet légkalapáccsal kell szépen kifaragni, mint kőből a szobrot. Úgyhogy az ablakunk alatt már hosszú hetek óta szól a légkalapács. Felkel a nap, megszólal a légkalapács, és szól egészen késő délutánig. Hosszú hetek óta minden munkanap, de néha szombaton is emberfeletti küzdelem folyik a betonnal és az egymáshoz betonozott téglákkal. A betont centiről centire lefaragni, a téglákat egyenként vagy féltéglákként vagy szilánkokként elválasztani egymástól, légkalapáccsal. Néha kettő-három is dolgozik egyszerre, de olyan hosszú hetek óta nem volt, hogy legalább egy ne dolgozott volna, legalább egy légkalapács, egész nap, függetlenül attól, hogy akarnak-e aludni egy kicsikét a házunk földszintjén a másfél éves ikrek vagy netán nálunk a két és fél éves gyerek.

Hosszú hetek óta hallgatjuk mindennap, reggeltől estig, ahogy velünk szemben, a szűk kis utcácskánk túloldalán vernek-ütnek-faragnak szét légkalapáccsal egy betonházat, a szűk látókörű szocialista tervezés egyik betonkoloncát, és mindeközben tudjuk, hogy minden kis szilánkkal, a másodperc tört részére eső minden egyes ütéssel veszik el tőlünk a fényt, míg végül semmi sem marad belőle, és olyanok leszünk, mint akármelyik másik, sötétben álló háznak a lakói, csak a mi házunk ráadásul jól le is van pusztulva.

Szijj Ferenc