Hazudós Harold

Egyesek szerint a fennkölt pillanatokban ünneprontás, ha a legfrissebb Nobel-díjas, Harold Pinter politikai tevékenységével foglalkozunk. A vehemensen Amerika-ellenes, az iraki és afganisztáni beavatkozás elleni tiltakozásban jeleskedő írót most írói minőségében dicsőíthetjük (Ungvári Tamás: Nobel-politika, ÉS, 2005/42.). Hajrá.

Ám mi van akkor, ha ez a személy ma már csak politizál, hovatovább készpénznek vesz olyan információkat, amelyek enyhén szólva problematikusak, és ezek alapján foglal állást? (Pont úgy, miként Bush is döntött hazugságok alapján.) Mégpedig nem is egy szimpla kabátlopás, hanem a háborús bűnök ügyében.

Irak ügyénél, ha nem is sokkal, de egyértelműbbnek tűnik ugyanis Szlobodan Milosevics esete, még ha pere csigalassúsággal folyik is. Harold Pinter szót emelt érte, tagja a balkáni hóhér védelmére alakult nemzetközi bizottságnak - Pinter szerint ennek a bizottságnak a létrejöttét az amerikai Külügyminisztérium ösztökélte. Ezek szerint az amerikaiak támogatják Pintert és magát Fidel Castrót is, hogy Milosevicset védelmezve támadják az amerikaiakat (a Szerbiában bejegyzett szervezet honlapján kiemelt helyet kaptak a támogatók közt). Jó tudni. Ez éppen annyira hihető, akár egy abszurd dráma. Bár az is igaz, hogy 1999-ben Pinter Milosevicset is bírálta. De az ellenségem ellensége a barátom csapdájába esett jómaga is.

Amíg az abszurd drámák esetében a hitelesség nem szempont, főképpen nem esztétikai szempont, az ún. valóság esetében nem árt körülnézni. Az Amerika-ellenes, avagy egyformán Milosevics-párti nyugati, orosz stb. értelmiséget a szerbiai sajtó mind egy szálig imádja (akad köztük magyar is). Hisz elítélték a Szerbia elleni NATO-bombázásokat. Érveik egy része kétségkívül megfontolandó, ám amikor a NATO-ellenesség Milosevics-mániába fordul át, az már rémisztő. És Szerbia a mai napig ebben a rémmesében vegetál.

A szerb sajtó nem nacionalista része is örömmel emeli piedesztálra Harold Pintert, aki egy történet alapján nevezte Clintont, Blairt és a többieket háborús bűnösöknek, banditáknak. Egy női szemtanút idézett, aki "egy városka piacán" látott egy nőt, amint a padon ülve ötéves lányával szendvicset majszolt. Hirtelen potyogni kezdtek az égből az amerikai bombák: "Negyven-ötven ember esett el abban az órában. És amikor a nő keresni kezdte a kislányát, akit a bombák ütöttek ki öleléséből, meglátta halott lánya fejét a csatornában."

Micsoda dráma! - kiálthatunk fel. Pinter érti a módját: a szemtanú nő (a nő, az anya csak hitelesebb, mint egy seftelő, borostás férfi), az áldozat pedig ötéves kislánya! A bomba tépte ki a kezéből! A lány feje pedig a bűzös csatornába gurult el!

Csakhogy a NATO nemigen bombázott nappal. S ugyan eltalált lakóépületeket is (a szabadkai kertvárosban magyarok házát is, például), és sajnos gyermekek is áldozatául estek a bombázásoknak, ám az sem valószínű, hogy miközben az átölelt gyerek feje leszakad, addig az anyának éppen semmi baja sem történik. De arról sem tudunk, hogy egy kisváros (Pinter meg sem nevezi, ellenben a kisváros szó, a szendvicsmajszolással együtt a békés idillt sugallja) piacán negyven-ötven áldozata lett volna egy bombának. Ilyen eset Szarajevóban történt... És a "szemtanút" is elképzelhetjük: előbb nézelődik, aztán jön a bomba, és ő tovább szemlélődik, látja, hogy az anya meglátja a lánya fejét.

Pinter tehát egy "szemtanú" nyomán hazudik, akár a vízfolyás. Majd ilyen "tények" alapján alkot morális ítéletet.

Vagy akad egy másik értelmezési lehetőség: Pinter ezen állásfoglalásai is műalkotások. Hiszen, mint másutt nyilatkozta: "Ha irodalmat írsz, egy egészen más világba költözöl be, mint amiben nap mint nap élünk. Ez egy másik világ, ez a képzelet világa. Ebben nem lehet könnyedén elhatárolni egymástól az igazságot és a hazugságot."

Csak ez esetben mégsem egy abszurd dráma közepében vagyunk, hanem a valóságban. Még ha olykor az is abszurdnak tűnik. Miképpen ennek ünneplése is.

Szerbhorváth György